A nők és a bizonyítás

Gyakran az az érzésem, a nők nagy része nem akar megállni a talpán. Szándékosan bújik a férfi háta mögé, mert az könnyebb megoldás, mert nem vállalni fel a saját érzésinket, döntéseinket sokkal egyszerűbb, mint bátran azt mondani, hogy boldogulok egyedül is. Sok nő nem akar boldogulni, nem akarja felvenni a hétköznapok szürke kis kesztyűjét, s hagyja, hogy a férfi intézze el helyette a legegyszerűbb dolgokat, mint pl. a vásárlás, csekkek befizetése, a ház körüli teendők irányítása. Mindez történhet félelemből, életképtelenségből és kényelemből is.

Itt most nem arra gondolok, hogy a nő elnyomásban él, mert akkor az más helyzetet jelent. Itt az önként vállalt alacsonyabb pozícióról van szó. Amikor a nő megelégszik azzal, hogy csak egy házi cseléd lesz belőle. Nem akar mást, csak hogy teljes mértékben szolgálni tudjon, hogy csak adhasson, hogy vihesse a mindennapok mártíromságának nem könnyű keresztjét. A 21. században már nem elég csak anyának, csak feleségnek lenni, bármilyen szépen is hangzik. Tudom, hogy egyesek ezt szentségtörésnek vélik, de gondoljunk csak arra, amikor ezekbe a szerepekbe bújva előjönnek az elvárásaink. Mert azok nem lappanganak sokáig, hiszen áldozatos munkánkért, a ház ragyogásáért, a vasalt ruhákért cserébe arra számítunk, hogy oltárt emelnek nekünk. Legtöbbször természetesen alig jár érte egy jó szó is, nemhogy elismerés. De mi ezt vállaltuk. És mégis panaszkodni kezdünk, szidjuk azokat a nőket, akik mások, akik karriert építenek, akik üzletasszonyok lesznek. Az ítélethozatal gyors és egyszerű, hiszen azok a nők ridegek, elsivárosodtak az üzleti világban, a gyerekük elhanyagolt, a férjük pedig kénytelen otthon helyettük dolgozni….

 
 

Nagyon sokat beszélnek a médiában arról, hogy a nők az élet egyre több területén kibontakoztak, öntudatra ébredtek. Ez csak a szürke egyik árnyalata, mert csak egy igen vékony rétegről mondhatjuk el ezt. Évszázadok, évezredek alatt a belénk nevelt klisék mögül csak ki-kikukucskálunk, de alig merünk kibújni. Azt hisszük, sérül a női mivoltunk, s ha már több fronton is zajlik a csata, amelynek életünk során főszereplői akarunk lenni, akkor egyszerűen nem vállaljuk a legfőbb szerepet, hanem megelégszünk kis mellékszerepekkel és a játékban megmaradunk a futottak még kategóriában. Persze ezt meg is indokoljuk, pedig valaha, a fene nagy feminizmus kiharcolása előtt ez talán megfelelt volna, de ma már sokkal többre vagyunk képesek. A nő lelke, egyénisége nem fejlődött együtt a század különböző technikai csodáival, ugyanúgy megmaradt konzervatívnak, lassúnak, finoman úgy mondhatnám, romantikusnak, ahogy 150 évvel ezelőtt volt. A női lélek burkot von maga köré, s elhiteti, hogy nem akar mást, csak azt, hogy szeressék és elfogadják.

Ezért az elfogadni-vágyásért a nő egészben felkínálja magát a férfinak, építi az egóját, legyezgeti a hiúságát, dicsér, ösztönöz, hajt, de ő maga nem jut előre, mert lassan elfogy. A lelkünktől nem várhatjuk el, hogy el nem fogyó, örökösen égő gyertya legyen, ami mindenféle tüzet, legyen az aprócska parázs vagy hatalmas erdőtűz éltetni tudjon. Mégis ezt tesszük, s miután rájövünk próbálkozásaink sikertelenségére, gyűlölködni, acsarkodni kezdünk a világra, ami nem adta meg nekünk azt, amire vágytunk. Pedig az Élet mellettünk is kacsintva fut el, néha hív is, de oly sokszor utasítjuk vissza, hogy most már nem áll meg, látja, hogy kár értünk, és elengedi a kezünket.

Utána kellene még nyúlnunk, hátha elérjük, hogy megtanuljunk élni, hogy legyen mit mesélni, ahogy a dal is mondja.

fotó: Pinterest

#nemkoronavírus
A MyMirrornál az induláskor úgy döntöttünk, hogy szórakoztatni fogunk. Azóta a világunk kifordult sarkaiból és tudjuk, hogy a vírus okozta sebek nehezen gyógyulnak majd. A mi küldetésünk azonban nem változott.
Most is megpróbáljuk a bezártságunkat vidámabbá, elviselhetőbbé tenni. Ezért azokat a tartalmakat amelyek nem tartalmaznak információt a koronavírusról #nemkoronavírus jelöléssel látjuk el annak érdekében, hogy azokat, akik kerülik a vírussal kapcsolatos tartalmakat így is megnyugtassuk, hogy abban a cikkben nincs szó erről. Együtt túl leszünk ezen az időszakon! 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here