A nők valóban a rosszfiúkat szeretik? Anyám régen azt mondta, a nőktől csak meg kell kérdezni, hogy kell-e a jó, menten tiltakoznak, a kell a rosszra viszont lelkesen bólogatnak. Ez persze arra vonatkozott, hogy mi, nők nem szeretjük a könnyen alkalmazkodó, bólogató és rendes kiskutyákat, mert unalmasak. Bezzeg a sármos, mindenkit dobó, nagyszájúakat igen, mert van bennük valami plusz, ami nem mindennapi.
Jónak, hűségesnek, türelmesnek lenni tényleg unalmas? Mindannyian kalandra és izgalmakra vágyunk? Mit jelent egyáltalán ez? Amíg nem vagyunk tartós kapcsolatban, házasságban, addig valóban jó lehet, ha a mellettünk sétáló nyugodt oroszlánkirály ötletes, lehengerlő, és nem kell pszichológusnak lenni mellette önbizalomhiánya miatt. Jó érzés, ha a másik szenvedélyes, kalandvágyó és szereti a világot járni. Ám, ha házasságban vagyunk, a prioritások némiképp módosulnak. Ha akarjuk, ha nem, rá kell jönnünk, hogy nincs mindig erőnk és kedvünk nagy tervekhez, de azért az unalom, az unalom.
A nők valóban jól érzik magukat olyan férfiak társaságában, akik viccesek, akik a társaság közepének számítanak, de a bunkókat, a mocskos szájúkat nem bírják. Nagyhangúnak lenni nem egyenlő a tahósággal. Más, ha a férfi valóban hordoz magában „veszélyfaktort”, mert olyan foglalkozást vagy hobbit űz, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy maffiavezér vagy betöréssel foglalkozik szabadidejében. Hiába tetszik nekünk a hallgatag, érzelmileg elérhetetlen „bandavezér”, a valóságban az ilyen emberrel együtt élni cseppet se könnyű. Aki betonfallal védi magát mások elől, az velünk se tesz kivételt, így a jó öreg beszélgetés vele nem jön össze. A hallgatás meg sok sértődés melegágya, nem beszélve a távolságtartó szerepéről.
Ha én férfi lennék, biztosan sokat szövegelnék, mert a legtöbb nő a fülével szeret. Hány meg hány esetben láthatjuk, hogy olyan pasikon lógnak fürtökben a nők, akik cseppet se vonzóak, de akkora dumájuk van, hogy mindenki behódol nekik. Jól csinálják! Megtanulták ellensúlyozni a külsejük adta hiányosságokat. És valljuk be, azon kívül, hogy az utcán villognánk Henry Cavill-lal vagy Tom Hardy-val, kinek ki, otthon nem ugyanaz lenne, mint a mostanival, ha nem segít semmiben, ha lusta és csak döglik a kanapén telefonján játszva? Az irigység azonban motiváló erő tud lenni, még akkor is, ha fárasztó.
Néha a nők valóban nem tudják mit akarnak. Ha jól megy minden, ha szépen élnek, elkezdenek nyugtalankodni és más után ácsingózni. Ezért akadhat útjukba valaki, aki szépeket mond, aki nőnek látja őket, és nem a lakást dicséri meg, ha egyáltalán szökőévente észreveszi a rendet, hanem őt magát. A szemét, a bőrét, a mosolyát. Az ilyen férfiakra mondják, tudják, mitől döglik a légy, de vigyázat, mert ők másnak is hasonlókat mondanak. Aztán ott vannak a panaszkodós pasasok, akiket szintén örömmel vesznek a szárnyaik alá egyesek, mert nekik okvetlenül megmenteni támad kedvük őket, miközben azt mondogatják, hogy majd megváltoznak, majd boldogabbak lesznek mellettük. Nem fognak.
Az emberek nem képesek mások lenni, sok esetben akkor se, ha hatalmas baj éri őket. Ideig-óráig önzetlenebbek, kedvesebbek, de ha látják, hogy minden visszazökken a régi kerékvágásba, akkor pontosan ugyanolyan gonoszságra vagy irigységre képesek, mint előtte.
Kedves nők, lányok, higgyétek el, hogy a rosszfiú, valóban rossz, és nem lesz jobb csak azért, mert megismert bennünket. Jó is lenne, de ekkora hatalmunk nincs. Becsaphatjuk magunkat, de sajnos csalódni fogunk. Aki jó, az jó, és lehet, hogy nem ugrik ki helikopterből, hogy fejfájásgyógyszert hozzon nekünk pillanatok alatt, nem rendel malomkeréknyi rózsacsokrot, de akkor is mellettünk van, ha influenzával fekszünk otthon, ha ráncos lesz a szánk sarka, vagy kijött az aranyerünk. A szépe és elérhetetlenek maradjanak csak meg ott, ahol vannak: a filmeken és az álmainkban. Ne legyünk felszínesek, mert cserébe csak ugyanezt kapjuk!
Kép forrása: Pinterest
