A faluban mindig nagy volt a felbolydulás, ha új ember költözött a településre. Ha valaki beházasodott, vagy csak a helyi iskolába érkezett tanárként a szomszéd városból, két hétre témát adott a személye. Ki az, milyen ruhát visel, van-e családja, köszön-e, vagy fent hordja az orrát?
A nagymamájától örökölt házba egy hónapja beköltözött új postásfiú majdnem minden szűrőn átment. Szépen köszönt és öltözött, nem ivott, és ami a legfontosabb: még nőtlen volt.
– Te láttad már ezt a fickót? Hát nem kergetném ki az ágyamból! – csapott bele a “témába” Juli barátnője a bolt bejárata előtt.
Juliban megállt az ütő. Ami másnak buja viccelődés vagy pajzán fantáziálás volt, az nála halálos fenyegetést jelentett. A férje féltékeny típusként mindenkitől óvta… és bárkivel, bármikor megvádolta.
Néhány hét alatt elült a falu, már csak egy-egy huncut összekacsintás követte a postásfiú zöld bringáját. Juli viszont továbbra is rettegett. Közeledik a hónap eleje, jön a segély… és a postásfiú. Ügyelnie kell rá, hogy a lehető legkimértebben, rövid idő alatt rendezze a pénzét ezzel a férfival.
Éppen teregetett, nem hallotta a csengőt. A férje a konyhában ült a söre fölött. A fiatal, lányos arcú, de izmos fiú várt még egy kicsit a kapu előtt, majd ismét csengetett egyet, hátha nem hallották bent.
Juli összerezzent és elöntötte a hideg verejték. A férje már kissé kapatos volt, pedig még a tízet sem ütötte el az óra.
– Kétszer, mi? Ez valami jel közöttetek, te kurva? Valld be, hogy megcsalsz vele!
A kényszerképzeteket csak még ijesztőbbé tette, ha alkoholos felhőn ülve távoztak a vádló száján.
A pénzt az asztalra tette. Csendben, a férje elé.
Tudta, mi vár rá, el is indult a fészer felé. A férje komótosan felállt, és kihúzta a nadrágjából a szíjat. Egy táncnak sincs ennyire megszokott koreográfiája, mint a férje hangtalan őrjöngésének. Ő kapaszkodik, néha felordít. Az üti, rúgja. A csont reccsen, a vér fröccsen. A férfi távozik, ő marad.
Érezte, hogy most még kevesebb ereje maradt, mint általában. A nyitva felejtett fészerajtón át nézte a kertjüket. Kiáltani is kár. A rendőrség sem jön ki, próbálta már párszor. Ha lenne ereje, bemenne Szolnokra, valami bíróságra, vagy mit tudja ő. De fél, hogy ott is csak annyit mondanak majd, költözzön el… és amúgy is, milyen nő az, aki ezt eltűri?
Megpróbálta újra kinyitni ólom nehéz szemhéját, de nem látott semmit. Érezte, hogy a föld egyre hidegebb, és már az sem enyhítene a dolgon, ha valaki behajtaná a fészer ajtaját. Úgy takarta be testét a november esti sötétség, mint egy héttel később az anyaföld.
fotó: Pinterest
