A mozi, az internet és a social média világában a rajongás az élet sava-borsa. Egyesek fél kezüket is odaadnák azért, hogy követőik száma nőjön. Milliós bevételeket eredményező iparágak nőnek ki a földből, ha valakinek a karrierje beindul. Ebben nincs semmi új, mégis egyre félelmetesebb szintre kúszik.
A sztár, a kedvenc, a rajongás tárgya is ember. Vannak jobb és rosszabb pillanatai, szeretne olykor nyugton ebédelni, randizni és bármilyen hihetetlen, nem akar mindig mosolyogni, autogramot osztogatni vagy fotózkodni idegenekkel, akik hozzá dörgölőznek, ölelgetik, vagy képei alá kommentelnek. Egy normális életet élő ember számára felfoghatatlan az a teher, amivel a hírnév jár. Persze azonnal azt vágják a rajongásuk főszereplőjéhez, hogy bezzeg a sikernek örül, és annak is, hogy mennyi pénzt eredményez, ha megveszik a temékeket, amelyeket reklámoz, vagy csak pillantásával megtisztel. Kétélű fegyver ez, hiszen ki ne lenne boldog, ha szeretik, ha csodásnak látják, sőt istenítik, de mindez lehet borzalmasan tolakodó és fárasztó is.
A követőket ez viszont nem hatja meg, nem érdekli. Nehezen tudják feldolgozni, ha egy szereplő a hétköznapokban nem az, aki a filmekben vagy a reklámokban. Ócsárolják, mocskolják, ha fáradt, ha arca megviselt, kialvatlan, vagy egyszerűen csak múlik felette az idő. Mostanság a sajtó attól zeng, hogy a nagysikerű Stranger Things-sorozat Millie Bobby Brown-ja nem úgy néz ki, mint egykor. Fel mert nőni, megváltozott és már nem kislány. Döbbenetes, mekkora támadást kell kivédenie az alig 21 éves színésznőnek, mert már nem a kislányságán van a hangsúly, hanem azon, hogy nő lett.
Természetesen azt is nehezen viselik a követők, vagy a véresszájú kommentelők, hogy szerintük „öregesen” (értsd: nőiesen!) öltözködik, vagy hogy átformálódott a teste, és külseje messze más, mint egy tinié. Megpróbálják megszégyeníteni, megalázni, pedig az időt ő se állíthatja meg. A világ úgy néz ki, nem tud vele együtt felnőni, és követeli, hogy legyen az, aki nem lehet.
Ugyanez vonatkozik az idősebb színészekre is, hiszen „sokkoló” fotókon mutatja be a média, hogy mit ad isten, meghíztak, megöregedtek vagy nincs rajtuk smink és még mernek élni, netán kilépni az utcára.
Szánalmasan üres és gonosz az a rajongótábor, amely nem képes megérteni, hogy ők is érző emberek, akiknek fáj a magány, a szakítás, a siker vagy sikertelenség, hogy nem mindig jó láthatónak lenni, és néha pokolba kívánják a saját életüket. Nagyon sokan egyszerűen képtelenek feldolgozni, ami velük történik. Gondoljunk csak Avicii-re, a tehetséges srácra, aki csak jól akarta érezni magát a zenéjében, amit alkotott. És nem sikerült neki. A világhír nem garancia a boldogságra.
Ha visszagondolunk kamasz éveinkre, vajon hányan nevetünk a régi fotókon? Hányan szeretnénk kitörölni az akkori divatot, hajviseletet, szokásokat? Szerencsére a mi életünket nem örökítették meg a vásznon, nem követett bennünket újságírók hada, és nem leste senki, tudunk-e, merünk-e csókolózni. Azt sem kellett szégyellnünk, ha két fiúval randiztunk vagy épp eggyel se hónapokon át.
Ismert embernek lenni nem jó. Nem olyan jó, mint hinnénk. Mindenki, aki kedvel bennünket, egy darabot szeretne belőlünk. Vajon mit szólnánk ahhoz, ha nem mehetnénk a sarki boltba egyszál kinyúlt pólóban, ha olyan üzeneteket kapnánk, mint egyes sztárok, akiket azzal fenyegetnek, hogy erőszakot tesznek rajtuk, vagy épp könyörögnek nekik egy randiért, vagy bemásznak a házukba, és a lelküket is hazavinnék dobozban?
Natalie Portman azt mesélte egy interjúban, hogy a Léon, a profi sikere után annyi beteg üzenetet kapott, mint még soha. Ahogy közeledett a 18. születésnapja, a lakhelye környékén lévő rádióállomások visszaszámlálást indítottak, és ünnepelték, hogy nemsokára legálisan lehet vele majd lefeküdni. Vajon ezt természetesnek kellene venni? Ez elfogadott egy olyan világban, ahol mindenki azt hiszi, hogy neki jár valami jobb, mint, amit kap? Túl sokan hiszik, hogy körülöttük forog minden. Ha nem, akkor viszont tombolnak. Követelik, hogy kényelmük, vágyaik azonnal kielégülésre találjon.
Sajnos, rossz irányba haladunk, de úgy tűnik, ez keveseknek fontos. Az itt és most hatalma bedarál bárkit. Aki kiáll magáért, azt szétszedik. Pedig nem szabad hallgatni. Soha, semmikor, ha bántás ér bennünket. Ha valódi bántás, és nem ez a kényeskedő nyafogás, amellyel hangosan soroljuk, hogy nekünk mi hiányzik, és mikor teljesíti már egy jótündér, hiszen megérdemeljük. Egy frászt… Egy(millió) frappáns választ érdemelnek az ilyenek, hogy rájöjjenek, mindenkinek joga van élni, felnőni, elbújni a világ elől és előjönni, ha szükségét érzi.
Kép forrása: Pinterest
