Tomot elöntötte a harag. Ez a férfi, ez a nyomorult bántotta Almát. Szóban, tettben, és ő nem tehetett semmit. De most, most nem hagyja, ha addig él is. Alma egészen lemaradt, nem hallotta a lépteit, mire Viktor közelébe ért. Ám amikor a kocsit támasztó idegen megfordult, megtorpant. Egy fiatal, megnyerő arcú srác nézett rá kissé meglepődve.
– Jó estét! – mondta. – Nem ismeri véletlenül az édesanyámat? Sehogyan se tudom elérni, és ez megijeszt. Alma a neve.
– Alma? De ismerem! Te a fia vagy? A nagyobbik?
A fiú elmosolyodott.
– Maga biztosan a szomszédja. Próbáltam bejutni magához, mert fényt láttam odabenn, de hiába dörömböltem. Kis híján az ajtót is betörtem.
Tom elnevette magát.
– Igen, a lányom mondta. Halálra ijesztetted.
– Te jó ég, nem volt szándékos, ne haragudjon! Csak hevesebb voltam a kelleténél.
– Gábor! Kisfiam! – ért oda Alma. – Nem úgy volt, hogy holnap jössz?
– Szép kis fogadtatás ez anyukám! – nevetett a fiú és megölelte az anyját.
Tiszta apja ez a gyerek, gondolta Tom. Legalábbis külsőleg. Mintha Viktor fiatalabb változatát látta volna.
– Jaj, szívem, csak meglepődtünk!
Gábor figyelmét nem kerülte el a többes szám. Szóval, anyja nem volt egyedül.
– Bemutatnál bennünket hivatalosan? – kérdezte és alig bírta elnyomni a mosolyát.
Tom közbelépett.
– Mi lenne, ha bejönnétek hozzám? Innánk egy kis bort, a lányom is megnyugodna, és talán otthonosabb lenne, mint idekint.
Az ötlet kiválónak tűnt. Alma azonban picit bánta, hogy nem maradhatott kettesben Tommal, mert ez az este más volt, mint a többi. Ezen az estén olyasmik kerültek szóba, amik eddig soha. Örült a fiának, de titkon nem bánta volna, ha valóban csak másnap érkezik. Tom azonban kedvesen rámosolygott, mintha tudta volna, mire gondol. Maga elé engedte a vendéget, és ahogy Alma mögé lépett, annyit súgott a fülébe, hogy hosszú az élet, ne aggódjon. Alma belepirult. Az isten szerelmére, ennyire látszik rajta, mi jár a fejében? Hogy nem tudja jobban kontrollálni az érzelmeit! Azonnal elszégyellte magát, de nem volt ideje restelkedni, már a teraszon is ültek, és a csillagokat bámulták. Az este langyos szellőjével szénaillatot sodort feléjük, amelyben volt egy kevés nyár – és por egyveleg is.
Anita is előkerült, és igen bátortalanul lépett ki hozzájuk. Látszott rajta, hogy álmos is.
– Jól vagy, szívem? – szólította meg az apja, és azonnal hellyel kínálta. –Gyere, ismerkedj meg a szomszédainkkal. Almáról már hallottál, hadd mutassam be neked!
A két nő egymásra nézett, és mindkettő zavarba jött.
– Szervusz, kedves Anita! Örülök, hogy megismerhetlek! Én meg nagyobbik fiam mutatnám be nektek! Ő Gábor!
Gábor még náluk is zavartabban nyújtotta a kezét. Nem sejtette, hogy aznap este új emberek közé keveredik, azt meg pláne nem, hogy a kócos-pólós lány személyében a világ legszebb lányát ismerheti meg. Te jó ég, milyen vonzó és szexi, gondolta, és igyekezett palástolni elragadottságát. Még jó, hogy a száját csukva tudta tartani, mondta magának mérgesen.
Az első feszengős negyedóra után azonban mindenki fellazult, aminek köze lehetett a finom bornak is. Az az este úgy vonult be a történelembe, mint a legszebbek egyike Alma életében. Ott ült vele szemben egy bájos lány és két férfiember. Mindkettőt szerette, és mindkettő szerette őt. Hogy ez valami furcsa játéka volt-e a sorsnak, nem lehetett megmondani, de nem is tűnt fontosnak. Az est különlegességét az okozta, hogy nem volt benne semmi különleges.
Négy ember ismerkedett egy vadonatúj helyzettel, egymással, és ez az ismerkedés mindannyiuknak kedvére volt. Tom nem tudta nem észrevenni, hogy Gábor gyakran Anitán felejti a szemét, Gáborban viszont lassan tudatosult, hogy anyja és a szomszédja kedvelik egymást. Ez nem azért volt, mert nem figyelt eléggé. Azért történhetett meg, mert másra figyelt. És ez a más egy szépséges lány volt, akiről csak annyit tudott, hogy gyönyörű és Hollandiában él. Ez utóbbi nem töltötte el örömmel, de úgy gondolta, kevés olyan helyzet van a világon, amin ne lehetne kisebb-nagyobb igyekezettel változtatni. Egyelőre jó volt éjszakába nyúlóan borozgatni, beszélgetni a két ország hasonlóságairól és különbségeiről. Mert akárhogy hiszi is az ember, mindig, mindenkor lehet közös dolgokat találni, ha elég nyitottak vagyunk.
Már kettő óra is elmúlt, mire Alma úgy érezte, ideje véget vetni a kellemes együttlétnek. Hogy mi lesz velük ezután, senki nem sejtheti, de azt érezte, tudta, minden idegszálában jelezte valami, hogy kezd sínre kerülni az élete. Ennek sokban köze volt ahhoz a férfihoz, aki egész este le nem vette róla a szemét, és ha csak tehette, finoman megérintette a könyökét, vállát. Alma testét mindannyiszor kellemes bizsergés öntötte el, és percről percre biztosabb volt abban, hogy Tomot neki teremtette a jóisten. És ahogy a szemébe nézett, kétsége sem lehetett afelől, hogy ez az érzés kölcsönös.
Tom, a higgadt és visszafogott Tom nem vágyott másra, minthogy megölelhesse a nőt, akit egy véletlen sodort az útjába. Azt a nőt, akit Annelise után képes volt szeretni. Nem úgy, ahogy a lánya anyját, de ez természetes is volt. Soha senkit nem szeretünk úgy, ahogy valaki mást. Ez illúzió lenne. Mindig az iránt lángolunk jobban, akit az adott pillanatban csodálatosnak hisz a szívünk. Ezzel így volt ő is, és nem bánta. Nem mintha hűtlen akart volna lenni szeretett feleségéhez. Annelise elment, és Tom hitt benne, hogy akárhol is van, elfogadja, hogy ő képes tovább lépni. Mert az élet végén jön a halál, de a halált is követheti egy új élet, méghozzá azoké, akik itt maradnak, és megbirkóznak a gyásszal, a szeretett személy elvesztésével.
Gábor kelletlenül állt fel, és az járt a fejében, hogy nem is álmos, kedve sincs aludni. Anita elfojtott mosollyal nézte a fiút, és legszívesebben felajánlotta volna neki, hogy megmutatja a falut éji fényben, de félt, hogy túl átlátszó lenne a terve. Így mindketten elindultak a maguk útján. A fiú a nagyanyja háza felé, Anita meg a szobájába.
Tom egyedül maradt Almával. Nézte a nő lámpafényben ragyogó haját, kedves alakját, és már nem várt tovább. Odalépett hozzá és szenvedélyesen megcsókolta.
– A csudába is! – közölte vidáman. – Egész este várnom kellett erre. Az embert senki nem készíti fel a tényre, hogy néha szeretné a gyerekeit messze tudni magától minden lelkifurdalás nélkül.
Alma megremegett a csóktól, a vágytól, és az örömtől.
– Tudod, mi a legviccesebb? – kérdezte csillogó szemmel.
– Nem, de nehogy azt merd mondani, hogy a csókom!
– Nem, ezt még véletlenül se mondanám…Pedig…
– Alma! – fenyegette meg tréfásan Tom.
– Jó, nem húzlak! A vicces az, hogy épp az almafa mellett állunk. Mintha valaki odaterelt volna bennünket. A nevem kötelez…
– Észre se vettem, hogy ez almafa – tódította Tom.
– Megértem! Hogy vetted volna észre, hisz tele van nyári almával!
– Egy frászt, kedves hölgyem! Nem azzal van tele!
– Talán hernyóval?
– Csak szólok, hogy bennem némileg több romantika van, mint benned! Ez a szerelem almafája! Nem látod?
Alma úgy nevetett, hogy már-már úgy tűnt, Tom a szívére veszi.
– Rendben, rendben! Semmi alma! – közölte pajkosan.
Azzal átkarolta a férfi nyakát, és mielőtt az bármit is mondhatott volna, megcsókolta. Hosszan, szenvedélyesen, úgy, ahogy csak egy olyan nő tud, aki elfelejtette, hogy szeret és szerethetik bármikor.
Vége
Bónusz: Két év múlva…
Kép forrása: Pinterest