„A test, a test.
Ragaszkodunk hozzá,
mint ő mihozzánk.
Mért ragaszkodunk ahhoz, ami fáj?
Mert a fájdalom is: élet.
Virág a fájvirág is.
Mégis nehéz a válás önmagunktól.
Vagy éppen emiatt.”
(Szilágyi Domokos)
Vannak olyan érzések, amelyekről nem szívesen beszélünk. Vagy épp ellenkezőleg: túl sokat. Egyik is, másik is kellemetlen annak, aki nem éli meg, vagy nem akarja tudomásul venni a létezését. Az egyike ezeknek a fájdalom. Mintha mostanában a lelki fájdalmat erősebbnek, fontosabbnak titulálnánk, ami valószínűleg átmenetileg lehet a valóság is. Mindez addig tart, amíg fizikai fájdalmat nem élünk át úgy mindenestől.
A szülés fájdalmát, a vese – és epekövek okozta kínokat nem kell bemutatni, de ugyanilyen keserves tud lenni a fogfájás és migrén is. A fájdalmat, ami ránk tör, döbbenettel vesszük tudomásul, mert amíg nem éreztük, úgy hittük, bennünket elkerül. Titkon még azt is gondoltuk, hogy mi erősek vagyunk és sokkal többet kibírnánk, mint az a személy, aki a közelünkben jajgat. Miközben eláraszt minket, mindent megígérünk magunknak, csak szűnjön. Edzeni fogunk, soroljuk, nem csalunk a diétával, kerüljük a szennykaját, a semmit nem adó nasikat, nem sumákoljuk el az úszást, a tornát, csak legyünk végre a régiek. A fájdalom utózöngéi ritkán tartanak hosszú ideig, mert ahogy jobban leszünk, ahogy érezzük, hogy visszakaptuk az életünket, megint előtör belőlünk a halhatatlanság csalóka illúziója.
A fájdalom hasznos, mert ha nem figyelmeztetne bennünket, könnyedén megégetnénk magunkat, levágnánk ujjainkat, és még a mostaninál is sokkal kevésbé vigyáznánk a testünkre. A fizikai fájdalomról azt mondják, erőssé tesz, növeli bennünk az empátiát, és alkalomadtán az agressziót is. Mégse hiányoljuk különösebben, mert tudjuk, hogy ritkán vagyunk erősebbek nála. Ahogy öregszünk, és használódunk el, egyre gyakrabban ébredünk úgy, hogy a testünk rosszul szolgál minket.
Természetesen a lelki fájdalmat se akarnám lekicsinyelni, csak most kifejezetten azt szeretném megmagyarázni, hogy a test felett kevesebb a hatalmunk, mint hisszük. Hányszor mondjuk ki, hogy csalódtunk magunkban, mert úgy hittük, erősebbek és fittebbek vagyunk, hogy képesek vagyunk kilométereket gyalogolni, vagy párszáz métert kaptatni felfelé, de amikor sor kerül rá, hirtelen megdöbbenünk.
A testünk, amelyre külsőleg sokkal több energiát fordítunk, mint belsőleg, egyszer csak elkezd lázadni. Míg a bőrünket rendbe teszi a kozmetikus, vagy tonnaszám krémezzük, addig a csontjainkkal és ízületeinkkel jóval kevesebbet foglalkozunk, nem is beszélve az izmainkról. Mindenkinek vannak átmeneti rohamai, amikor elszalad párszor úszni, zumbára vagy edzőterembe, de nagyon gyorsan talál okot arra, miért ne menjen. Könnyedén felmentjük magunkat, hagyjuk elfolyni, szétesni, mondván, nem a külső a fontos. A fájdalom azonban ezekből is eredhet, nem kell másra gondolni, csak a gerincünkre vagy a táplálkozásunkra.
A félelem, amit a fájdalom idéz elő, nem hosszúéletű, és csak elvétve, szélsőséges esetekben hoz valódi változást. Viszont nagy tanulásra ad lehetőséget. A test fájdalma is megváltoztatja a lelket, nemcsak a lélek keserve.
Amíg még van lehetőségünk, ne menjünk el a tények és a jelek mellett. Vigyázzunk arra a földi porhüvelyre, amelyet csak egyszer kapunk, még akkor is, ha a lelkünk, a szellemünk valóban halhatatlan.
Kép forrása: Pinterest
