A túlféltés következményei

"A mai szülők úgy érzik, minden alól fel kell menteniük a gyereküket, nem tanítják meg, hogy felelősséget kell vállalniuk a tetteikért."

Évről évre nehezebb kezelni az intézményekbe került gyerekeket, mert a mai kor szülője nem akarja elfogadni, hogy gyereke nem szent. Folyamatosan arra törekednek, hogy az élet adta összes akadályt elsöpörjék a gyerekeik elől. Rettegnek, hogy a gyerek ruhája piszkos lesz, vagy sérülés éri, mindeközben nem veszi észre, miféle károkat okoz a lelkében.

A mai gyermeknevelés arra épül, hogy a gyereket imádni kell, főleg a közösségi fórumokon, és folyamatosan meg kell védeni a nem létező támadásoktól, mert a gyerek érzékeny, nem sérülhet a lelke.  Folytonos aggodalmaikkal, félelmeikkel erős gátakat építenek a gyerekbe, és a világot úgy állítják be, mintha olyan hely lenne, ahol csak veszélyforrás létezik, és félni kell mindentől. Mintha a bacilusok, a kosz óriási szörnyként telepedne rájuk, és elhitetik velük, hogy úgy van rendjén, ha ők folyamatosan őrködnek felettük. Ma egy gyereket nem engednek fára mászni, bottal játszani, birkózni, mert ezek mind-mind sérülést okoznak. Való igaz, mondhatnánk úgy, ahogy a reklámokban, okozhatnak. De ha nem, akkor akár lehetnek a szabad, kötetlen játék formái is.

 
 

A mai szülők úgy érzik, minden alól fel kell menteniük a gyereküket, nem tanítják meg, hogy felelősséget kell vállalniuk a tetteikért. Nem bíznak bennük, úgy gondolják, nem képesek a legkisebb feladatok elvégzésére sem, ezért kiszolgálják őket. Nem engedik, hogy a konyha közelében legyenek, vagy, hogy az udvaron túrják a földet, nem bíznak rájuk feladatokat, mondván, ők csak játszanak és tanuljanak. Mindezzel elérik, hogy a gyerekben erős szorongás alakuljon ki, ha új dolgokat tapasztal. Nem a kíváncsisága nő, hanem a félelme, mert a való világ kihívásai elkerülték.

Ha a gyereknek konfliktusa van az óvodában, iskolában, a mai szülő háborúba indul miatta, miközben az apróbb dolgok maguktól is megoldódnak. Egy gyereknek meg kell tanulnia kialakítania a saját helyét és szerepét a világban. Ezáltal fog boldogulni, de ha a remegő anya vagy apa azt sorolja, hogy jaj, nem tudja, mi lesz a gyerekével a közösségben, az hatalmas belső bizonytalanságról árulkodik.

Soha ennyi szorongó gyerek nem volt még a világban. Aggódunk a testi épségükért, azért, hogy megfelelően táplálkozzon, közben elfelejtjük a mozgást, hiszen, ha telefonozik, csendben van. Azzal kábítjuk magunkat, hogy a tablet hasznos, mert tanul a gyerek, miközben tudjuk, hogy megvásároljuk a saját nyugalmunkat. Nem akarunk vitatkozni, szabályokat felállítani, mert abban a tévhitben élünk, hogy a korlátok egyenlők azzal, hogy nem szeret bennünket a gyerek. Manapság nem szeretjük a gyerekeinket, hanem szerelmesek vagyunk beléjük, és a barátjuk akarunk lenni, mondván, az menő.

Egy gyereknek szülőre van szüksége, aki útmutatást tud adni. Szülőre, aki maga is tisztában van szülőségével, és nem akar egy életen át mentőöveket dobálni a gyerekének, ahelyett, hogy megtanítaná úszni. Arra kell megtanítani, hogy feladata van az életben és ezek alól nem lehet felmenteni. Ha megtesszük, annak következménye lesz. Csakis a szülők és a család feladata erőt és nyugalmat biztosítani, de nem úgy, hogy kényelembe helyezzük a gyereket, és nem várunk el tőle semmit, csak azt hogy legyen, miközben mi szolgálóként körözünk felette, és lessük, lesz-e újabb kívánsága kis királyfinknak vagy hercegnőnknek. Ezek a gyerekek is felnőnek, és ha abban reménykedünk, hogy mérhetetlen hálával fogják viszonozni, hogy tehetetlennek neveltük őket, csalódni fogunk. Kamaszként biztosan megkapjuk majd, hogy nem vagyunk jó szülők, mert nem biztosítunk nekik drágább holmikat vagy kütyüket. Később pedig láthatjuk majd, hogy érzelmileg milyen nehezen boldogulnak kapcsolataikban, mert mi nem tanítottuk meg őket kifejezni azokat. Hány meg hány szülő nem kérdezi meg a gyerekét esténként, hogy van? Hányan nem hallják meg a választ, vagy csak hümmögnek, mert nem fontos nekik. Egyetlen egy menő csuka, egyetlen telefon vagy egyéb eszköz sem lesz képes helyettesíteni az ölelésünket,  babusgatásunkat, a gyerekünk felé közvetített bizalmunkat.

Egyetlen felnőtt sem arra emlékszik, mit kapott az ötödik születésnapjára, de ha közösen főztek, almát szedtek, vagy hemperegtek a fűben, az megmarad. Ezek a fontosak, és nem önmagunk kényelme, nyugalma, amit szemrebbenés nélkül elérünk azáltal, hogy a gyerekünket a virtuális világba küldjük, miközben arról se tudunk, ott milyen ingerek érik.

Fel kellene ébrednünk már, és észre kellene vennünk, hogy a mai korszellem nem kedvez a gyereknevelésnek. Ha egészséges és boldog gyerekeket akarunk, akkor aktívan részesei kell, hogy legyünk az életüknek. Nem úgy helyettük cselekszünk, vagy harcolunk semmi kis dolgokért, hanem meghallgatjuk, beszélünk hozzájuk és mesélünk nekik, mert minden mesében benne van az élet.

„A mesék nem arról szólnak, hogy minden rendben van, hanem arról, hogy mindent rendbe lehet hozni.”
(Boldizsár Ildikó)

Rajtunk áll, mi kértük világra a gyerekeinket. Ideje lenne nekünk is felvállalni a felelősséget!

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here