Azon a reggelen a tűz jött és vitte, ami útjába került. Tárgyat, embert, reményt. Ők hárman odalettek, már a füstben megfulladtak. Ezt remélte fájdalmában. Arra nem gondolt, hogy szenvedtek. Már nem. Az első hetekben nem mozdult az üszkös falak mellől, csak várta, hogy meghallja a kisebbik lánya hangját, majd felesége morgását, mert nem rámoltak el maguk után. A hangok egy ideig még jöttek, beférkőztek az agyába, de amikor kezdtek elmaradozni, akkor roppant össze. Egy hajnalon puszta kézzel rontott neki a megmaradt falaknak, és ütötte-vágta őket, míg ráhívták a rendőrséget, akik elvitették, mert már nem volt magánál. Fél év múlva tért csak vissza a városba. Hetekig aludt az utcán, az egyik bolt előtti padon és a templomkertben, míg a polgármester felajánlott neki egy düledező házat a város legszélső utcájában. Vályogból volt, de még állt, és nem ázott be. Munkája rég nem volt, pénze se, így evett, ha talált valamit, és sírt, ha nem látta senki. Különösen azon a napon, amikor a kisebbik lánya, Julcsi is iskolás lett volna. Azon a reggelen leült a padra, és várta, hogy megpillantsa. Csak jöttek sorban a gyerekek és mind hasonlított rá, és mind más volt. Ma már egyetemista lehetne, a nagyobb meg fodrász vagy orvos, ki tudja, melyiket választotta volna végig.
A város ismerte, nem bántotta, csak az újak, akik, beköltöztek és nem tudták, ki és mi ő. Nekik jelentett gondot, meg a gyerekeiknek, akik szeme már nem bírta el a rút szegénységet és a vele járó szagokat. Akkor tudta meg, hogy ijesztő a tekintete, hogy rossz fényt vet a városra, és az iskolások rettegnek tőle. Ezt mondta az igazgatónő, amikor finoman megkérte, hogy üldögéljen máshol reggelente. Képtelen volt elmondani neki, hogy nem teheti, mert a lánya a falak közt van, ott tanul és ugrándozik, nem hagyhatja magára. Bólintott, majd másnap megint megjelent. Vigyáznia kellett Julcsira, ha már azon a reggelen nem tette, hanem dolgozni ment. Meg kell kérdeznie tőle, kapott-e ötöst, vannak barátnői és hogy milyen volt a tejbegríz. Ha volt benne csomó, kiszedte-e vagy azzal együtt szereti, ahogy az apja?
A portás figyelmeztette, hogy rossz vége lesz makacsságának, de nem törődött vele. Aztán feljelentették, mert zavarja a nyugalmat. Ő, aki senkihez se szólt. Talán a némasága tette ijesztővé, de szavak már nem jöttek ki a száján, csak halkan fojtott el egy-egy sóhajt, amikor a fehérmasnis kislányok egyike-másika rápillantott.
Jött egy rendőr és felszólította, hogy távozzon. Másnap megint. Harmadnap azonban ketten voltak és megfenyegették. Ekkor már többen figyelték a jelenetet. Köztük azok is, akik kérték az eltávolítását. Csak rázta a fejét és bámult befelé, miközben megmarkolták a grabancát. Egy héten át megismétlődött a jelenet, amikor egy nő a rendőrökhöz lépett. Mondott nekik valami, mire elengedték az öreget. Megfordultak és szó nélkül távoztak. A nő megvárta, míg a tömeg eloszlik, csak ekkor lépett a férfihoz.
– Hoztam magának valamit! – mondta. – Biztosan nem emlékszik rám, de a lánya barátnője voltam. Nézze! – és ívesen hajlított, gyönyörű tölgyfapadra mutatott.
Ketten akkor tették le a bejárat közelében. A támlájára nevek voltak vésve. A két kislányé és a feleségéé. A férfi szeme megtelt könnyel. Szó nem hagyta el az ajkát, de szeméből sütött a hála. Közelebb lépett, megtapogatta, és újra nőre pillantott.
– Foglaljon csak helyet! Senki nem fogja elküldeni többé! – mondta kedvesen.
Ebben igaza lett, mert ő volt a jegyző fiatal felesége. És ő volt az a kislány is, aki azon a reggelen azt játszotta, hogy meg tud gyújtani egy papírtekercse,t és át tudja repíteni a szomszédba, mint egy üstököst. A harmadikkal sikerrel járt, kettő még időnek előtte lehullott. A ház melletti levélhalom azonnal lángra kapott, és vele együtt a gangon várakozó gázpalack is. A robbanást már mindenki hallotta a környéken. Később elektromos szikrára gyanakodtak.
A tavaszi nap hirtelen előbukkant az épület mögül, és fényével megsimogatta az öreg koszos szakállát, majd megpihent a padon, és ahogy jött, oly gyorsan vándorolt is tovább fűre, fára, kihunyt szívre.
Kép forrása: Pinterest
