A varangy

Veronika sokáig hitte, hogy lesz valaki, akinek belefér a szívébe. Nem tolongtak a jelöltek. Megértette. Tagadhatatlanul csúnya volt. Vékony szálú haja, hatalmas orra és a bal szeme alatti méretes anyajegy nem vonzotta tekinteteket. Már gyerekkorában is csúfneveket ragasztottak rá. A Folti volt a legszebb, pedig az sem volt kellemes. Volt Leprás, Ragacs, egyszer még Varangy is. Anyajegyének formája és dudora valóban emlékeztetett egy békára.

Az emberek, ha ránéztek, gyorsan elkapták a tekintetüket, mintha szúrta volna valami a szemüket. Szúrta is: az undor. A szomszédlány, a szőke Timi egyszer odakiáltott neki, hogy érdemes lenne zacskót húznia a fejére. Teri néni, az anyja lekiabálta és beterelte a házba. Ő meg állt a kert közepén meredten. Megérintette a csúnya foltot. Legszívesebben késsel kivágta volna. Kamaszkorában majdnem meg is tette, de anyja éppen hazaért. Az előszoba nagy tükre elé rángatta és szinte hozzányomta az arcát.

 
 

– Ez vagy! Megértetted? – kiabálta sírva. – Hogy mered bántani magad? Te sem vagy jobb, mint Timi!
– Anya, kérlek ne – jajdult fel. – Ezerszer megbeszéltük.
– Meg kell értened, hogy nem véletlenül kaptad ezt az arcot.

A jelenet nem egyszeri volt. Gyerekkora óta elégszer futott bele keserű szembesítésbe. Kamaszként pedig ő maga is utálkozva vizsgálta az arcát.

A folt minta vele együtt növekedett volna. Sokszor úgy tűnt, a gyűlölet növeszti. Ha csak tehette, nem használt tükröt. Megtanulta haját egyszerű körkefével beszárítani. Nem kellett látnia magát, hogy tudja, előnytelen külsejét mindenki megjegyezze.

Már minden lány túl volt az első csókon, legtöbben a szexen is, ő meg vágyakozva nézte a langyos amerikai giccset a tévében, ahol minden történetnek jó a vége. Szívesen merült el a csodás lányok, izmos fiúk világában. Hihetetlenül messzinek és különlegesnek tűnt az az élet. Ott tökéletes volt mindenki. Vicces szülők, segítőkész barátok. Futó nehézségek után a szépek szép párra találtak és boldogan éltek.

Minden szabadidejében filmeket nézett. Moziba is szívesen járt. Egyedül. A sötétség az ő világa volt. Mindent látott, de őt senki nem vette szemügyre. Nem múlt el hét, hogy ne ült volna be, de a kisvárosi mozi kínálat igen gyér volt. Ezért rászokott a fővárosi mozizgatásra. A nagyvárosi nyüzsgés amúgy sem volt ellenére. Élvezte, hogy senki nem vesz róla tudomást. Találkozott bolondokkal, részegekkel, drogosokkal, akik park füvén hevertek. A metrón is mindig volt egy éneklő idióta vagy egy magában motyogó, szánalmas alkoholista. Ezek jelenléte megnyugtatta. Minden alkalommal bebizonyosodott, hogy az élet nem olyan kerek és tökéletes, mint ahogy a vásznon látta.

A főváros a maga szennyével, mocskos titkaival, kutyapiszokkal telerajzolt járdáival második otthona lett. Soha senkivel nem ismerkedett. Nem elegyedett szóba a jegyszedőn kívül mással. Még arra is ügyelt, hogy ne térjen vissza gyakran ugyanabba a moziba, nehogy valaki felfigyeljen rá és belebámuljon az arcába.

Szerencsére az emberek nagy része önző és figyelmetlen. Teszik a dolgukat és nem törődnek mások vacakságaival. Ennél felszabadítóbb érzés kevés volt Veronika számára.

Már fél éve bújt meg a mozik sötétjében, amikor betévedt az Uránia előcsarnokába, ahol állófogadás volt. A díszes asztalokon hidegtálak sorakoztak, mellettük karcsú poharakban pezsgők várták, hogy elbódítsanak valakit. A bejáratot senki nem őrizte, így amikor nagy lendülettel belépett, már nem lehetett visszafordulni.

Szépséges, agyonsminkelt nők között pincérek egyensúlyoztak. Mindenki ragyogott. Ő így érezte. A férfiak fekete szmokingban, jól fésülten elérhetetlennek tűntek.

Haragosan ciccentett, mert nem figyelt a moziműsorra.

Senki sem vette észre téblábolását. A húsz másodperc, ami neki jutott az álomvilágban még arra sem volt elég, hogy rápillantsanak. Megfordult és bosszankodva kilépett az alkonyatba. Az utcán a megszokott tömeg hullámzott.  Beszippantotta a benzingőzt, amelynek köze sem volt az előbbi illatorgiához. Ekkor valaki megérintette a vállát.
– Ne haragudjon, kisasszony – mondta. – Keresett valakit az előbb?
Veronika teste megfeszült. Egy elegáns férfi nézett egyenesen a szemébe. Ettől még merevebb lett.
– Egyszerűen csak betévedtem. Nem tudtam, hogy zárva lesz a mozi – hadarta levegővétel nélkül.

Az ismeretlen tekintete, mint a lézer, úgy tapogatta le arcvonásait.
Önkéntelenül megborzongott. Pokolba kívánta a tolakodó nézés tulajdonosát.
– Megint valami idióta buli gazdagoknak – nevetett fel az idegen. – Tudja, hogy különleges arca van?

Veronika kis híján felnevetett. Egész életében emiatt a különlegesség miatt szenvedett. Mit mondhatott volna?
– Komolyan mondom. Nem szokványos! Le merem fogadni, hogy fantasztikusan mutatna a fotóimon. Megkérdezhetem a nevét?

A lány nem mosolygott. Mi a csudát akar tőle a férfi? Szeme riadtan megrebbent. Az utca forgataga mintha lassulni látszott volna. Nem messze egy mentő szirénája sikoltott bele az amúgy sem csendes este zajába.
– Maga fotós? – szólalt meg nehezen. Ostobán hangzott a kérdés.
– Bocsásson meg, elfelejtettem bemutatkozni. Kerekes Tamás vagyok. Fotózom vagy 20 éve.
– Nem ismerem – válaszolta sután.
A férfi felnevetett.
– Nem is baj! Úgyis túl sokan vannak, akik ismernek. Vagy azt hiszik.

Erre megint nem lehetett semmit sem mondani. Veronika arra gondolt, hogy ez az egész beszélgetés nem más, mint egy olcsó szórakozás valaki részéről, aki unja a fogadást.
– Megengedné, hogy készítsek pár felvételt magáról? Szeretném megörökíteni a tekintetét.
– A tekintetem?
– Tele van mélységgel.

A lány finoman ízlelgette a szavakat. Mélységgel? Ez most jó vagy rossz? Az ő szemeivel még soha senki nem foglalkozott anyján és a szemorvoson kívül. Nem volt ínyére ez a kijelentés.
– Nem is tudom – lehelte halkan.
– Tudja mit, tegyünk egy próbát! Jöjjön el a műtermembe holnap, és ha nem tetszik, amit lát, elküldhet a fenébe!

Elővett egy névjegykártyát, amelyen határozott betűkkel állt a neve és egy zuglói cím. Alatta meg ennyi: fotós és életművész.
A lány elvette, és hosszú pillanatig nézte. Bólintott. Ez nem a feltétlen beleegyezés jele volt.

A férfi már ott sem volt. Ha nem maradt volna utána a papírlapocska, kétségbe vonta volna a történéseket.

Egész éjjel forgolódott. Ilyesfajta kihívások nem kerülgették eddig. Félt. A férfitól, a fotózástól és a végeredménytől is. Milyen lehetne az ő tekintete egy profi szemével?

Reggel már tudta a választ. Semmilyen. Lázas lett. Rázta a hideg és sápadt bőrén izzadság gyöngyözött. Teste egyetlen porcikájában sem maradt élet. Délután már hányt is, pedig alig evett.

Pontosan egy napig tartott a rosszulléte. Ahogy jött, úgy el is múlt, ahogy a fotózás lehetősége. A meg nem álmodott vágyak doboza visszazárult. Nem bántotta.  A névjegykártya is nyomtalanul eltűnt. Minden úgy maradt, ahogy maradnia kellett.

Fél évvel később, ősz végén, amikor a fákon is alig szomorkodott levél, meghalt a nagynénje. Nem volt öreg. Egyszerűen a szíve abbahagyta a munkát. Senki nem maradt utána. Apró háza Zuglóban úgy nézett ki, mint egy mesebeli boszorkánytanya. A kőfalakon borostyán futott, a kertben terebélyes diófa tárta ki ágait. Alatta egy rozsdamarta pad. A ház falának tövében kiszáradt muskátlik integettek az ősz után.

Veronika anyja nem szerette a házat. A fővárost sem. A forgalom, a zaj elbizonytalanította. Nem akart rendet rakni a putriban, ahogy ő hívta.

A vaskerítésről pergett a festék és nehezen nyílt. Sárgálló fűcsomók vették birtokba a lépcsők közti réseket. A levegő tele volt az elmúlás édeskés szagával. Veronika elidőzött a kertben. A végtelen csend körbefonta testét. Leült a padra és nézte az ágakon magányosan rezgő leveleket. A nap már nem adott meleget, de fényével megsimogatta az arcát. Otthon volt. Először az életében.

Nehezen ment a pakolgatás. Nem mintha nagyon kötődött volna valaha is Margit nénihez. Zavarta a sok kacat. A régi fényképalbumoknál elidőzött egy keveset. Nem sok arc tűnt ismerősnek. Kidobni mégsem akarta őket. Előkerült pár cirkalmas kézírással megírt levél, de ezeken kívül szinte minden használhatatlan volt. Nem végzett a takarítással, így másnap is visszatért.  Megint elüldögélt a padon révedezve. Mintha emlékezne, de nem volt mire. A bágyadt napfény bekúszott a haja alá és rőt fénnyel ajándékozta meg.

A padot nagyon szerette, meg a diófát. Megállították számára az időt.

Hetek múlva festékszagúan várta a viskó új lakóját. Már csak a kovácsoltvas kerítés rozsdállott.  Azzal még tartozott. Kifelé menet szeme az öreg postaláda lyukas oldalára tévedt. Kikandikált egy boríték sarka.

Biztos számla, gondolta. Egy üres, cím nélküli küldemény volt. Türelmetlenül felszakította.

Veronika megremegett. Fényképek voltak benne. Róla. A kerti padon ült, amikor valaki megleste. Csodás fények között egy álmodozó fiatal lányt ábrázoltak. Alig ismert magára.

Ragyogott a haja és az arca. Életében először szép volt. Azonnal tudta, hogy ki figyelte ki a lelkét. Az ismeretlen fotós.

Hogyhogy nem vette észre? Minden képről sütött a természetesség. Mérhetetlen hála öntötte el.  Lehajtotta a fejét és fáradt mosollyal, hang nélkül mondta ki: Köszönöm.

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here