A zombik támadnak

“Otthon is ez van. Anya ordít apával és fordítva. Gyűlölik egymást, elválni nem tudnak, tudod, a ház meg a gyerekek, mondja anya a barátnőjének mentegetve gyávaságát. A „gyerekek” már tizenegy és tizenhárom évesek, nem kicsik és nem is hülyék. A ház egy félkészen maradt romhalmaz, bővítés közben elfogyott a pénz, és több hitelt nem vettek fel rá, mert ezzel is szenvednek. Apa nem akar másodállást vállalni, neki elég egy is, így is fáradt. Anya az irodában gürizik, nem keres sokat, de úgy érzi, felette áll, mert mégiscsak fehér blúzban jár dolgozni, a férje meg lakatos egy sufniban. Nem hiszem, hogy nem tudsz te is lopni meg csalni, mint a többiek, ordítja az arcába minden egyes veszekedésnél. Mi miért nem lépünk előre, ha ketten dolgozunk, és nyaralni se járunk, teszi hozzá, de apa csak a vállát vonogatja, ami még inkább felbőszíti.”

Megint az én órámon alszol, kiált rám Juli néni és fintorogva magamra hagy. Már unja a veszekedést, ahogy én is. Nem válaszolok, páran mosolyognak, de nem bámulok az arcukba, hogy állítsanak magukon. Lehet, hogy nem is rajtam, csak a helyzet tetszik nekik. Hazugság. Megint azzal csapom be magam, hogy láthatatlan vagyok, pedig nagyon is figyelnek rám, ha bántani kell valakit.

Otthon is ez van. Anya ordít apával és fordítva. Gyűlölik egymást, elválni nem tudnak, tudod, a ház meg a gyerekek, mondja anya a barátnőjének mentegetve gyávaságát. A „gyerekek” már tizenegy és tizenhárom évesek, nem kicsik és nem is hülyék. A ház egy félkészen maradt romhalmaz, bővítés közben elfogyott a pénz, és több hitelt nem vettek fel rá, mert ezzel is szenvednek. Apa nem akar másodállást vállalni, neki elég egy is, így is fáradt. Anya az irodában gürizik, nem keres sokat, de úgy érzi, felette áll, mert mégiscsak fehér blúzban jár dolgozni, a férje meg lakatos egy sufniban. Nem hiszem, hogy nem tudsz te is lopni meg csalni, mint a többiek, ordítja az arcába minden egyes veszekedésnél. Mi miért nem lépünk előre, ha ketten dolgozunk, és nyaralni se járunk, teszi hozzá, de apa csak a vállát vonogatja, ami még inkább felbőszíti.

 
 

Tomi ki se jön a szobájából, gépezik napi nyolc órában, nem is ebben a világban él. Fülében a füles, és az megvédi a valóságtól. Én azonban tanulni akarok és elmenni innen. Nem egy irodába vagy egy fodrászatba, ahogy anya szeretné, hanem olyan helyre, ahol csend van, nem marakodnak megállás nélkül és a fizetés jó. Állítólag ilyen hely nincs. Nem vagyok valami jó tanuló, a matek és a fizika nem megy, hiába mondja Feri bá, hogy meg lehet tanulni, bár akinek nincs érzéke hozzá, annak nehezebb. Valahogy mégse az ő óráján alszom el, hanem épp irodalmon, amit szeretek. Juli néni biztosan sokat tud, de pocsékul magyaráz, és azt próbálja elhitetni velünk, hogy tudja, mit gondoltak és éreztek a költők. Isteníti őket, de én mér rég tudom, hogy emberek voltak, hazudtak, csaltak, és ha hasonlóságot keresek magunkkal, akkor látom, hogy Karinthy és Böhm Aranka legalább annyira gyűlölte egymást, mint a szüleim. Erről persze nem mesél, nála mindenki szerelmes, vágyakozó és csalódott, ami persze nagy szerencse egy költő életében. Azoknak muszáj szenvedniük, csak akkor tudnak írni meg ha isznak, és drogoznak. Nyilvánvaló, hogy ép ésszel, a hétköznapokban kevesen alkotnak maradandót. Van, aki öl is, vagy magát vagy mást, ettől függetlenül úgy beszél róla, mintha földöntúli lény lenne. Én mégis unom, és leteszem a fejem az asztalra. Hátul ülök, sokáig nem látja, előttem a benga állat, Botond ül és takar.

Megint nem tudok aludni, mert a konyhából kiáramló utálat és szemrehányás nem hagy. Nehéz elhinni, hogy anya és apa szerették egymást valaha. A hogy rohadnál meg, te nyomorult megalkuvó, te senki, te puhapöcs kifejezések nem ezt támasztják alá. Képesek hosszú órákon át okádni magukból a szennyet. Mindig azt várom, hogy valamelyikük egyszer majd behúz a másiknak. Apa türelme is véges, látom a szemén, amikor kijön a konyhából, veszi a kabátját, és eltűnik. Anya nem kíméli még a távollétében sem. Nekem mondja tovább, de én nem vagyok vevő rá, közlöm, hogy tanulnom kell, mire kicsit lecsillapodik és elmegy sírni. Ez a menetrend. Nem romlik, de nem is javul. Hiába szeretnék aludni, tőlük nem lehet. Fekszem az ágyon, nézem a plafont, és várom, hogy valamelyikük feladja.

Elúszik a ház, ha nem keresel másik állást, folytatja anya, ha apa még nem viharzott el. Nem hiheted, hogy a bank kedves lesz és elengedi a törlesztőt. Legyél már férfi és tartsd el a családod, mert én már nem győzöm. Kérjél anyádéktól, nekik van, csak basznak adni, mert a koporsóra gyűjtenek meg a sírhelyre, ami nagyon fontos, ha megdöglesz. Nem kérek, nem az ő dolguk bennünket támogatni, feleli apa. Az az ő pénzük, arra költik, amire akarják. Hát épp ez az, mert semmire se akarják, csak ülnek rajta, még rendes ajándékot se tudnak venni az unokáiknak. Karácsonyra is adtak nekik öt-öt ezret. Szerinted, ez ajándék? Két doboz cigaretta is alig jön ki belőle, pedig apád tudhatná, mert elfüstöli a nyugdíját.

Sorolja rikácsolva, pirosló arccal, és az jár az eszemben, most fog földhöz vágni valamit, ami a szokása. Tányérok egész sora bánja vérmérsékletét. Apa csitítja, alszanak a gyerekek, nem kell mindent hallaniuk, de őt nem érdekli. Ha robban, akkor tör-zúz, így megint csak magára marad, mert záródik az ajtó, és jön a bőgés.

Aludd már ki magad otthon, kiált rám Juli néni. Nem kell hajnalig nyomogatni a telefonod, akkor majd fent tudsz maradni, világos? Első órán vagyok a legfáradtabb. Kint köd van, utálatos november, bent monoton zaj, mégis jobb, mint az otthoni.

Ha még egyszer itt bóbiskolsz, viszlek az igazgatóhoz, megértetted, néz rám egyre haragosan, mert megsértettem, mert a nem figyelés róla szól, az ő munkáját minősítem szerinte. Nem fogom elmondani neki, hogy semmi köze hozzá, miért alszom el, inkább bólogatok, csak hagyjon már békén. Utálom, hogy nem száll le rólam, és azt gondolja, nincs fontosabb az irodalomnál. Ja, de a nyelvtan, azt is ő tanítja. Alig tudom nyitva tartani a szemem, már harmadik éjjel nem alszom, de bólintani úgy-ahogy sikerül.

Remek, akkor az lesz a plusz házid, hogy egy külön lapra leírod, hogy az óra nem alvásra való. Százszor. Azzal tovább lép a következő asztalhoz, hogy ránézzen Eszti füzetére, amitől mindig elolvad. Eszti írónak készül, de baromira unalmas ember. Az ilyen nem tudhat jól írni. Nem is sikerül neki, de Juli néninek tetszenek a szép tájleírásai. A liget viruló zöldje, olvassa fel hangosan, mire a fiúk felvisítanak. Ettől kezdve a Liget ződje nevet kapja, és messziről kiabálnak neki, ha meglátják közeledni. Esztit nem érdekli. Suttyók, jegyzi meg a Ződ Liget. Irigylem. Bár így tudnék gondolni én is a családomra. Suttyók. Azok, de őket nem kerülhetem el, ahogy a fiúkat pár órán, amikor más csoportban vannak.

Apa mosdik, anya főz, így tanultuk. Milyen ostoba vers… Anya ordít, apa sunnyog, így lenne a valóságos. Már alig emlékszem arra az időkre, amikor nem volt napiszintű a veszekedés. Még kirándulni is jártunk. Az állatkertbe negyedévenként elmentünk, mert öcsi minden alkalommal azt kérte, hogy bámulhassa a zsiráfokat.  Anyát láttam nevetni, apát meg magyarázni. Már nem is szólnak hozzánk, apa egyik nap odasúgta nekem, amikor a kabátja után nyúlt, hogy bocsánat. Arca szürke és üres volt, szeme fénytelen. Értettem és sajnáltam. De csak pár másodpercig. Váljanak már el, azt kívántam, aludni akarok. Hosszan, egyfolytában egy napig. Ezt nem bírom sokáig, minden nap fáj a fejem, lüktet a halántékomban egy ér, és legszívesebben ordítanék Juli nénivel, hogy takarodjon a büdös francba az alkoholista Adyval meg a skizofrén József Attilájával, akibe szerelmes.

Bocsánat és ennyi. Egy szó, ami nem ér semmit, ahogy szeretlek, a vigyázz magadra és pusztulj innen, te gyász se. Szavak, amelyek után nem változik semmi. Anya könnye végtelen, a hangja is. Nem tudom, meddig lehet ezt csinálni, de csendet akarok. A sivatagban vagy a Déli-sarkon, mondja öcsi, ha beosonok hozzá. Nem ér rá velem beszélgetni, mert a négyes szinten van, és a zombik megerősödtek. Én is ezt érzem. A zombik egyre veszedelmesebbek és támadnak. Még hatvannyolc mondatom van. Az óra nem alvásra való…Az éjszaka sem.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here