Éva sosem értette, miért nem szereti a nővére. Igaz, hogy nyolc év volt köztük, ami akár soknak is tűnhetett, de anyjuk váltig állította, hogy pontosan az ő kérésére született Évi. Folyton a nyakukra járt és öltöztethető babát követelt. Nem boltit. Volt, hogy sírt is érte, és azt sorolta, mindenkinek jobb nála, mert van testvére, bezzeg ő magányosan játszhat csak otthon.
Anyjuk majdnem negyven volt, túl volt két komolyabb műtéten, de bevállalta a terhességet. Nem érezte áldozatnak magát, inkább abban reménykedett, hogy idősebbik lányának kérése talán visszahozza megcsappanó életkedvét. Valóban könnyű terhességet kapott ajándékba és Évike úgy pottyant a világra, mintha mindenki őt várta volna mindig is. Szépen indult a közös élet, mert a nagyobbik lány az elején rajongott érte.
Nehezen fogadta el, hogy nem öltöztetheti, de nyolcévesen már tudott rá vigyázni, megetethette cumisüvegből, egyszóval megkapta, amit akart. Lassan, finoman derült ki, hogy mégsem ez történt. Emőke egyre hisztisebb lett, többször kijelentette, hogy ő nem bánná, ha a babát kidobnák a kukába. Ezen párszor jót nevettek, de amikor egyszer megszorította a baba karját és nyoma maradt, le kellett őt ültetni, hogy elbeszélgessenek vele. Amikor az apja megkérdezte tőle, mi a baj, a lány csak a vállát vonogatta, és azt mondta, nem tud tanulni a sírástól. Később a baba szaga is zavarta. Egyetlen egy alkalommal sem mondta ki, hogy úgy érzi, őt kevésbé szeretik, pedig szülei tele voltak elvárással irányába. Folyton a tanulással és az edzéssel nyaggatták, és heti három úszással szinte igyekeztek eltávolítani otthonról. Legalábbis ő így érezte. Rég elfelejtette azon vágyát, hogy testvér után kuncsorgott, és ha néha eszébe is jutott, legszívesebben leragasztotta volna a száját.
A baba azonban már ott volt. Evett, sírt, olykor bűzlött, mint minden baba, és tudott bűbájosan mosolyogni is. Nevetgélt és csillagszeme ragyogott, amikor Emőt meglátta. Voltak jobb időszakaik is, pláne akkor, amikor már totyogni kezdett, vagy az udvaron labdáztak. Évike nem titkolta szeretetét. De szeretett ő mindenkit, kedvessége nem hagyta hidegen a külvilágot.
Szinte mindig jókedvű volt. Mintha tudta volna, hogy neki az az életfeladata, hogy felvidítsa a körülötte lévő embereket. Csak a nővérét nem tudta. Eltűrte, hogy a nagylány kirekessze a barátnős beszélgetésekből, elvegye tőle, amire épp neki fájt a foga. Uralkodott felette a nap minden percében, de ezt olyan ügyesen tette, hogy szüleik sokáig nem vették észre. Különösen az apjuk nem. Ő csak azt látta, hogy három nő szeszélyeskedik a házban és mindegyiknek van valami gondja, baja, amit ő nem ért. Azokat a lelki finomságokat, amelyekkel a nők tudják gyötörni egymást, fel nem foghatta. Mindhárom nő titkon szenvedett valamelyikük miatt. Mind egyet akart, de különböző módon: figyelmet. Emőke harciasan és örökös sértődöttséggel az arcán élte a mindennapokat, anyja keserűséggel, látva, hogy a testvéri viszony nem rendeződik lányai között. Évike meg értetlenül, mert megszokta, hogy őt mindenki szereti. Görcsösen igyekezett testvére kedvében járni, de ahogy múlt az idő, a köztük lévő nyolc év még nagyobb szakadékot képezett.
A kamaszkorba lépő nagyobbik kezdett elviselhetetlen lenni. Féltékenysége már nem maradt titok a családban, de betudták a hormonjainak, elhízásának. Állandó kirohanásait úgy-ahogy kezelte a család. Mindenesetre benne volt a levegőben az a feszültség, ami minden közös ebédet vagy ünnepet elrontott. Kivétel nélkül. Emőke tizennégy volt, Évike hat, amikor karácsonykor óriási veszekedés tört ki, mert a nagyobbik nem kapta meg a vágyott koncertjegyet és hozzá az engedélyt, ugyanis a családi Jézuska úgy ítélte meg, korai még egy vad banda koncertjén csápolnia, hiszen nyolcadikos. Benne volt az is, hogy a lány nem volt hajlandó szülői kísérettel menni. Így maradt más ajándék, ami csak haragot gerjesztett. De a kisebbik javában megélte a csodavárás örömét, és fülig szájjal bontogatta ajándékait, amikor Emőke eltorzult arccal odahajolt hozzá, és a fülébe súgta, hogy a Jézuska és az angyalok nem léteznek, baromság az egész. Minden ajándékot anyjuk vett és csomagolt.
Évike arcára rákeményedett az öröm, és keze megállt egy pillanatra. Csak az apjuk vette észre a jelentet, és amikor kérdőre vonta lányát, az annyit mondott vigyorogva, hogy ideje kilépni az álomvilágból. Efféle rosszindulathoz nem voltak szokva a családban, ezért kezelni sem tudták. Az a karácsony megmaradhatott volna akár rondának is, de Évike az első sokk után megrántotta a vállát, és tovább bontogatta az ajándékokat. Hogy mit gondolt, érzett valójában, senki nem tudta, mert képes volt nevetni, bármi is játszódott le benne.
Ostoba, lehet, hogy fogyatékos is, nyugtázta magában elégedetten Emőke.
Ahogy teltek az évek, voltak enyhülést mutató jelek, főleg, amikor Emőke férjhez ment, és született egy fia. Mintha csitult volna benne a harag. Évi felnőtt korában kezdte csak megérteni, hogy nem tehet semmit ellene, maga a léte gerjeszti a gyűlöletet. Mivel ritkán találkoztak, nem fajult el a dolog, majd ő is férjhez ment, sorban érkeztek a gyerekek.
Akkor meg ez lett a baj. Három után bevállaltak egy negyediket, mert jól ment a vállalkozás, és ne utolsó sorban, boldogok voltak. Emőke házassága időközben durva válással végződött, a fia nála maradt, de több gyereke nem született. Ez is piszkálta a csőrét. Amikor meghalt az apjuk, még nem volt gond a hagyatékkal. Egyikük sem akarta anyjukat kitúrni a családi házból, sőt örültek, hogy nem akar otthonba menni. Amikor pár évre rá romlani kezdett az állapota, Éva gondoskodott a négy gyerek mellett gyorsan öregedő és elfogyó anyjukról. Emőkének mindig volt valami problémája, ami fontosabb volt. Hol a munkahelye volt veszélyben, hol a fia kezdett drogozni, aztán a párkapcsolatai fulladtak kudarcba egymás után. Az egész élete maga volt a nagybetűs keserűség, amelynek tüze szinte sosem akart csillapodni.
Anyjuk, haldoklásának utolsó szakaszában, úgy döntött, hogy végrendeletet ír, és a házat nem hagyja nagyobbik lányára. Ő majd némi készpénzt örököl meg a kocsit, de a takaros ház maradjon csak Éva családjáé.
Ennél borzasztóbb nem történhet azzal, aki másban bízik, mondogatta magában Emőke. Ha már őt sose szerették, legalább kárpótolták volna a haláluk után, cirkuszolt nap, mint nap. Bár vásárolták volna meg a jövőjét, ha már nem ő volt a kedvenc. A temetésre sem ment el, miután az ügyvéd tudatta vele a végrendelet tartalmát. Csak ült a kocsiban, bámulta a sírkert bejáratát, és nem akarta látni a húgát tökéletes családjával. Nem akarta érezni azt a mérhetetlen fájdalmat, amit mindig is megélt, amióta a húga világra jött. Volt nyolc boldog éve, és utána egy sem. Minden jó akkor jutott neki, amikor Évi még nem volt sehol, de mihelyt elfoglalta helyét a világban, minden elromlott. Mert az a kevés pénz és az autó nem lehetett elég azokért az évtizedekért, amelyek úgy múltak el, hogy ő szeretetlenségben szenvedett.
Gyűlölte a szüleit, de a húgát mindenkinél jobban. Az járta fejében, amikor megszólalt a lélekharang, hogy még nincs vége. Még biztosan nem áll félre és a világ összes ügyvédjét csatasorba állítja a házért, hadd érezzék, hogy vele nem lehet így elbánni. A harag még inkább megkeményítette már fagyott szívét, és miközben anyja urnáját a falba helyezték, felhívta a város leghíresebb ügyvédjét, hogy időpontot kérjen tőle. A férfi buzgón helyeselt, és megígért neki mindent, amit hallani akart.
A temető távoli sarkában ezalatt összetalálkozott két urna. Két olyan emberé, akik soha nem sejtették, micsoda vihart hívnak életre azáltal, hogy teljesítik egy kislány kérését, aki testvér után ácsingózott.
fotó: Pinterest
