– Anya most a Holdon lakik? – kérdezte Zsófi olyan ártatlan arccal, amilyennel csak egy ötéves tud faggatózni.
– Nem lakik a Holdon! Ne kérdezz ostobaságot! – szólt rá Péter ingerülten. Az egyik kezével épp a kocsi kulcsot markolta, a másikkal a telefonját babrálta. Csak rápillantott lányára, aztán visszatért a virtuális világba. A kislány nagyot sóhajtott. Apa nem mond igazat, gondolta, de hangosan csak ennyit közölt:
– A mama azt mondta, igen.
– A mama rosszul tudja – vetette oda dühösen a férfi.
Már ezerszer megkérte anyósát, hogy ne kábítsa butaságokkal a gyereket. Meg kell neki mondani az igazságot, mert sokkal könnyebb azt feldolgozni, mint a meséket, amelyekről egyszer ki fognak derülni, hogy hazugságok. Ezért nem hagyta a fogtündért, de a Mikulást is kezdettől fogva ellenezte. Minden épeszű gyerek tudja, hogy a rénszarvasos szán nem tud repülni, és egy szakállas, elhízott öregember nem képes leereszkedni a kéményen. Sose értette ezeket a felnőttek által kreált hamisításokat. Kinek jók? Ő, amikor megtudta, hogy nincs húsvéti nyúl, egy hétig sírt. Egy ültő helyben megette az összes csokit, amit a nyuszit helyettesítő anyja vett és utána hányt. Háromszor. Egyszer a nappali közepére, amiért apja kifejezetten haragudott. Nem bírta elviselni a hányás szagát.
– Szerintem te tudod rosszul – mondta a kislány csendesen.
– Zsófi, a Holdon nem lakik senki. Üres. Tudom, hogy nehéz elhinned, de jártak már emberek a felszínén és nem találkoztak senkivel.
– Azért, mert mindenki elbújt. Biztosan féltek az idegenektől!
– Nem hinném, mert ott nincs hova elbújni.
– De anya most a Holdon lakik – mondta Zsófi dacosan.
– Rendben, csak szállj be, mert elkésünk angolról.
– Nem akarok angolra menni! Vigyél a Holdra! Anyát akarom!
Péter megdermedt. Levette lábát a kuplungról és várt. Éva fél éve halt meg, de más gyerekkel ellentétben Zsófi minden nap beszélni akart róla. A legrosszabb az volt, amikor a nagymamánál hagyta, tőle hazaérkezve olyan elképesztő meséket mesélt otthon, hogy Péter legszívesebben megfojtotta volna anyósát.
Dühösen a kormányra csapott és megfordult. Már-már rákiabált volna a kislányra, amikor meglátta párás tekintetét. Éppen elég nehéz volt az élet Éva nélkül így is, hogy a gyerek fantáziáját kelljen színeznie.
Egyszer megpróbált beszélni Éva anyjával, de annak határozottsága torkára forrasztotta a szót. Csak nézett a férfi szemébe, tekintetében kétségbeesést és gyűlöletet látott. Pedig azt hitte, kedveli őt az anyósa. Éva halála után kiderült, hogy mi sem állt távolabb az igazságtól.
– Anya elment. Meghalt – mondta komolyan. – Nem tudom idevarázsolni neked.
Zsófi nem nézett apjára. Kibámult a maszatos üvegen és a járdán pisilő kutya kötötte le pillanatokra. A kutya miután elvégezte a dolgát, kíváncsi tekintetét a lányra emelte. Egyikük sem szólt semmit. Ebben a hallgatásban volt valami titokzatos.
– Akkor vigyél Kati mamához!
– Rendben. De este érted megyek.
Csak pár utcányira lakott anyósa. Háza omladozó viskó volt a külvárosban. De a kertje meseszép volt. Árnyas fákkal, bokrokkal teli, ahol el lehetett bújni a nap elől. A diófán egy hinta lógott. Péter elismerte, egy kislánynak ennél jobb játszóhely aligha akad. Kati mama hajlandó volt labdázni is, bár utána mindig kifulladt, és isteni piskótát tudott sütni. Nála lehetett kártyázni, dominózni és titokban csokit enni. Már-már kedvelte az asszonyt, de annak kimértsége mindig megriasztotta.
Viszont Zsófiért odavolt. Egyetlen unokája lévén minden módon kényeztette. Legfőképpen áradó szeretetével.
Amikor megállt a ház előtt, Zsófi már ugrott is ki a kocsiból. Úgy futott befelé, hogy kabátját az ülésen felejtette. Péter hátranyúlt érte és kiszállt.
Kati mama elmosolyodott, amikor meglátta a kislányt. Kicsit meglepte, hogy hét közben látogatják meg, de nem szólt semmit. Sejtette, hogy baj van. Péter gondosan bezárta a kocsit, mintha attól tartana, hogy a szeme láttára is képesek lennének feltörni.
A kislány átölelte az asszonyt, aki leguggolt hozzá. Zsófi súgott neki valamit, amitől az egy pillanatra elkomorodott, de aztán igyekezett jó képet vágni.
– Nem baj, hogy váratlanul beállítottunk? – kérdezte a férfi. – Hozzád akart jönni.
– Tudod, hogy bármikor jöhettek. Nem csak ő, te is.
– Tudom – bólintott Péter, de nem érezte a melegséget, ami a mondanivaló mögött lehetett volna. – Este érte jövök, jó?
– Persze, elleszünk! Dolgozz addig, ameddig jól esik!
A kislány puszit dobott a búcsúzó férfinak, de nem szaladt hozzá. Hagyta, hogy apja gyors léptekkel kisiessen a fakapun.
Péter a kocsiban még pár pillanatig a történésekre gondolt. Éva elment, rákos volt. Ő egyedül maradt a kislánnyal, aki élénkebb fantáziával volt megáldva a kelleténél.
Nem akarta, hogy tovább ábrándozzon. Egyszer majd hálás lesz neki ezért. Nem várhatja vissza anyját a Holdról, amikor az kinn nyugszik a temetőben. Zsófi ott volt a temetésén.
Nem magyarázta el neki, hogy a halál visszafordíthatatlan. Józan akart maradni, bármennyire fájdalmas is. Hiába hitte anyósa, hogy szívtelen, nem volt az. Csak realista.
Este kilenc is elmúlt, mire a kislányért tudott menni. Addigra már éhes és ingerült volt. Legszívesebben ordított volna egy hatalmasat. Amíg Éva élt, Zsófit szinte csak este látta, néha olyankor sem. Most meg a munka mellett folyton figyelnie kellett rá.
A kislány teljesen úgy nézett ki, mint volt felesége. Minden grimaszát átvette, és ugyanolyan hangosan tudott nevetni. Kati mama és Zsófi a ház mögött feküdtek a fűben. Egy takarót gyűrtek maguk alá és sutyorogtak. Péter nem tudta, megzavarhatja-e kettejük összhangját. Aztán megtette.
Köszönt.
– Apa, gyere, feküdj ide mellénk! – kiáltotta a kislány. – Van hely bőven.
– Zsófikám, mennünk kell, fáradt vagyok – mondta fojtott hangon.
– Tudom, de csak egy kicsit. Kérlek!
– Késő van!
– Megmutatom neked anyát!
Péter erre nem tudott mit mondani. Megint azt érezte, hogy anyósa keze van a dologban. De Zsófi arca ragyogott.
Kilépett a cipőjéből és a lánya mellé kuporodott.
– Le kell feküdnöd, hogy jobban lásd – szólt újra a kislány.
Kati mama ellágyultan nézett rá. A lánya volt kicsiben.
És lefeküdt. A kertben csend volt, talán egy tücsök ciripelt nem messze. Az ég sötétkéken borult rájuk és fenn ragyogott a telihold.
– Én látom őt! – mosolygott a kislány. – Ha akarod, te is észreveszed. Nézd erősen!
Péter lehunyta a szemét. Valóban ott volt Éva, virágos nyári ruhában. Mintha őt nézte volna. aztán nevetett. Amikor kinyitotta a szemét, érezte, hogy egy könnycsepp végigfut az arcán.
– Igazad van – mondta halkan és megszorította kislánya kezét. – Már látom.
fotó: Pinterest
