Sokszor azt gondoljuk, hogy nincs is annál természetesebb, hogy egy szülő szereti a gyerekét. Pláne egy anya esetében, aki a testében, hordja, táplálja a magzatot és hozza világra nem kis szenvedések árán. A gyerek aranyos, kedves, a felnőttől függő lény hosszú ideig. Csodás a mosolya, az illata, a hurkácskái, és elképzelhetetlen dolog nem elfogadni.
De mégis akadnak olyan anyák és apák, akik nem kötődnek a gyermekeikhez. És itt most nem a korai kötődések hiányára vagy a szülés utáni depresszióra gondolok. Később, a gyermek fejlődése, a családban betöltött és elfoglalt szerepe szerint is hamar kiderül, hogy ő szeretett vagy nem szeretett pozícióban van-e. A nyugati kultúrákban a mindegy, csak egészséges legyen-elv uralkodik és nem ildomos bevallani, hogy esetleg egy kisfiúnak örültek volna jobban a családban. De azt sem, ha a lányos apuka kifejezetten csak lányai bűvkörében érzi jól magát.
Mindenki azt sugallja és érzékelteti a külvilággal, hogy a gyereket szeretni kell. Mégis pontosan tudjuk, hogy nem minden gyerek érkezik azonos szeretetcsomaggal ebbe a világba. Sokaknak keményen kell bizonyítaniuk, hogy a világra jövetelük jogos volt és a létüknek célja van. Ismerünk olyan családokat is, ahol nem rejtik véka alá, hogy ki a kedvenc. Mindenki észreveheti, aki ismeri őket, hogy pl. a nagyobbikat ajnározzák, mert okos, sikeres, versenyeket nyer. A középsőnél már fogyott a tintapatron, a harmadiknál pedig egyszerűen kiürült és csak a gond maradt.
Nagy elferdítés az, hogy minden gyerekét egyformán szereti az ember. Ez az áltatás vagy inkább a kifelé közvetítés része. Szíve mélyén a legtöbb szülő érzi, hogy ki az, aki neki kedvesebb, melyik gyereke az, akivel jobban megtalálja az összhangot. Ugyanígy választanak a gyerekek is. A tolakodó szomszéd azért kajánul megkérdezi, hogy na, kit szeretsz jobban kisfiam, anyukádat vagy apukádat? A gyerek meg csak áll és rémülten bámul a semmibe, mert pontosan tudja, hogy erre csak egyet válaszolhat: mindkettőjüket egyformán. Viszont érzi már a zsigereiben is, hogy melyikük az, aki őt jobban elfogadja, megérti, melyik szülője engedékenyebb vele, vagy melyik mutatja ki jobban a feléje áradó szeretetet.
Legtöbbször azt szeretjük jobban, aki tulajdonságaiban közelebb áll hozzánk. Azt, aki jobban ki tudja fejezni a benne rejlő érzelmeket.
Sokszor közrejátszik az is, hogy gyermekként bennünket melyik szülőnk engedett közelebb magához. Melyikükkel lehetett titkosan összekacsintani és tudni, hogy van egy közös titkunk. A gyerekkorunkból hozott szeretetképünk később a saját csemeténk iránti szeretetünket is formálja. Ha bennünket megaláztak kiskorunkban, gyakran éreztették velünk, hogy nem sokat érünk, akkor olyan felnőtt válhat belőlünk, aki ezt soha nem tudja feldolgozni. A gyerekkori szeretethiányt semmi nem tudja kiváltani. Nem helyettesítheti semmi. Ha a szüleink azt éreztették velünk, hogy nem bíznak bennünk, nem várnak el tőlünk semmi többet, mint ami a léthez szükséges minimum-tevékenység, akkor ezzel így leszünk felnőve is. Egyszóval, nem fogjuk szeretni önmagunkat.
Egy kisgyerek, ha nem is tudatosan, de a léte minden pillanatában azt figyeli, hogy a szülei mit gondolnak róla. Egy tekintettől vagy félmondattól szárnyakat is kaphat, de egy elejtett becsmérlés, egy zárt ajtó mögül kihallatszódó negatív mondat okozhat olyan sérüléseket, amelynek sebeit egyszerűen évtizedeken át sem lehet gyógyítani.
A szeretetéhség olyan mértékű is lehet felnőttkorban, hogy minden kapcsolatot tönkre tesz. Senki nem lesz képes betapasztani azt a lyukat, amit a szeretetfalon lyukasztott egyszer édesanyánk vagy édesapánk. Ha nekik nem voltunk elég jók, akkor magunknak sem leszünk. Soha. Ezt a házasságunk, a barátságaink sem pótolhatják, mert csak az elvárásaink nőnek meg és adni nem fogunk tudni, mert ami kosarunk is jócskán lyukacsos. Aki ezt nem élte meg, nehezen érti meg, hogy a szeretethiány mekkora mértékű rombolást végezhet az emberi lélekben.
Sokan indulnak szeretethátránnyal. Nem értik, miért, de a bizonyítás nekik a lételemük lesz. Talán az ilyen ember egy idő után, fel tud állni a padlóról, leporolja magát és azt mondja, na, itt vagyok, ilyen vagyok, szeressen, aki tud. Ezekből van kevesebb. Ha szétnézünk, nagyon sok sérült, lelkileg törékeny, sebezhető emberrel találkozunk. Látjuk őket szúrni, döfni, kiabálni, káromkodni… a tüskék mind kifelé nőnek rajtuk. Nehéz őket elfogadni, pedig csak egyetlen dolog hiányzik az életükből. Az, ami nem vásárolható, nem eladható, nem kunyerálható és nem kizsarolható. A SZERETET.
Talán, ha erre gondolunk, olykor-olykor megértjük a haragjukat, a szidalmaikat és dühüket. Nekik nem lesz jobb, de nekünk talán egyszerűbb lesz.
fotó: Pinterest
