Amikor elgázoltak…

Valós történet a mindennapok Magyarországán

 
 

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon az ember tudja-e előre, amikor felébred, hogy aznap baj éri vagy netán az az utolsó napja? Vajon van-e erre valamiféle jelzés, üzenet, megérzés? Nem tudom, nekem nem volt. Én is, mint a legtöbb ember, halhatatlannak hittem magam addig, amíg el nem gázoltak.

Egy keddi napon, amikor ugyanúgy sütött a nap, ahogy máskor, ugyanúgy biciklire pattanva mentem munkába, ahogy szoktam, és ugrottam el ebédért a közeli kifőzdébe, ahogy százszor, megtörtént az elképzelhetetlen. Álltam a lámpánál, zöldre váltott, és én meglökve a bicajom elindultam, gondolva, jobb gurulni, mint leszállni, de hamar rájöttem, hogy nem.

Persze, tudtam én, hogy tolni kell, de mit nekem az a pár méter. Ám más is így gondolta, mert neki meg a piros jelzés volt lényegtelen, és hiába láttam a szemem sarkából a kocsit,  a 79 éves néni elsodort. Ahogy lezuhantam a földre, tudtam, hogy a világ most nem ugyanaz, ami szokott. Ott feküdtem, sütött a nap, és nem tudtam mozdulni. A kiabálások közepette, levittek az útról, hogy ne akadályozzam a forgalmat. Visszagondolva beleborzongtam abba, hogy idegenek szemrebbenés nélkül felemelték kezem-lábam, és nem törődtek vele, sérült-e a gerincem. Letettek az út szélére, ahol a napba bámulhattam, és csendesen folydogált a vér a fejemből. Mit ad isten, arra járt egy mentő, és megállt. Két bűbájos fickó próbált összekaparni engem, miközben kikérdeztek, élek-e, tudatomnál vagyok-e. Ha lehet testen kívül lenni az életben, akkor én ott voltam, mert az járt a fejemben, hogy rövid a ruhám, a felemelt lábam alól kilátszik a bugyim, és hallottam, ahogy a gyülekező tömegben valakinek arra is van gondja, hogy engem szidjon, mert nem szálltam le rendesen a bicikliről.

Aki elsodort, megállt, hallottam, hogy mondja a korát, és állítja, hogy neki zöld volt. Ugyan mi mást mondhatott volna? De volt, aki azonnal tiltakozott. Én nem, mert láttam piros pöttyös ruhámban magam, és egy dolog járt a fejemben, nem hívom fel a gyerekem, nincs akkora baj. Élek. Két mentő is érkezett még hiába, én már a véletlen angyalainak a kezében voltam.

A mentőbeli utazás után a sürgősségin olyan mondatokat hallhattam, amilyeneket élőben soha: no, most kap egy szurit a fejébe! Ne aggódjon, nem fog fájni, hogy összevarrjuk. A fejem! Nem a szakadást a ruhámon! A fejem, könyörgöm. Közben, amíg az orvos dolgozgatott, egy nővér simogatta a karom. Örökösen hálás leszek érte! És ekkor elindult a kórházi rendszerbe kerülésem menete: CT, röntgen és ultrahang. Egy tetanusz is bekúszott azért. Az ultrahangon a doktornőnek még volt kedve durván rám förmedni, hogy jobban húzzam fel a ruhám, miközben a derekam alig mozgott, és kötéssel a fejemen töprengtem azon, vajon meghalok-e? Éreztem, hogy nem…De ezt ki tudja? Pokolian szédültem, és pisilnem kellett.

Az ember lánya nincs felkészülve a kacsás pisilésre, de mindent el kell kezdeni egyszer. Nem volt borzasztó. Ekkor azért már értesítettem a családot, akiknek persze felborult a napjuk, mert én vakon bíztam egy zöld lámpa erejében. Minden elismerésem a kórházban dolgozókért, akik valódi hősök, bár csak akkor szeretjük és ismerjük el őket, ha rólunk van szó. Menjen a francba Superman, Batman és mindenki, egy mentőorvos, egy ápoló ezerszer nagyobb hős, mint ők együttvéve.

Végül a traumatológia nevű hely egyik szobájában kötöttem ki. Három szobatárs, mind 80 körüli. Kettő élénk, egy hallgatag. Minden második mondatot ismétel az egyik nénike, és ugye Ilonkámmal zárja. Gondoltam, no itt aztán fültanúja lehetek az életnek. És így lett. Hallottam, ahogy Rózsikába úgy szeretett bele a férje, hogy szép térde volt, de azt is, hogy valaha mennyire mozgékonyak voltak, most bezzeg törik mindenük. Néztem az ősz hajú, asszonyokat, és az járt a fejemben, hogy mindenkinek, aki megéri, hasonló lesz az útja. Elfelejtik, hogy volt fiatal és széptérdű. Csak egy öreg, nehezen mozgó és értetlen öregasszony látnak bennük.

Persze megérkezett késő délután a lányom is, aki békés napjaiba nem kalkulálta bele, hogy anyját kell majd aznap látogatnia. Láttam rajta, hogy  rémült, nem beszélve a fejem látványáról, amin fehér, csinos kötés díszelgett, ami fel-fel csúszott a sűrű hajamon, amiből hátul kiborotváltak egy darabot. A lábamon akkora horzsolás volt, hogy borotválnom biztosan nem kell egy ideig. Ha azt hinné valaki, hogy ezek, mármint a szőrös láb-probléma, nem fordulnak meg egy nő fejében, akkor téved. Dehogynem, ahogy az is, hogy bizonyára lefolyt a sminkem, de nem számít, hisz ma engem elgázoltak.

Az első este a pokoli szédülés és fejfájás csökkenésével is borzalmas volt. Legfőképp azért, mert attól féltem, meg fogok halni. Elalszom és annyi. Erre azonban esélyem se volt, mert két szobatársam oly módon horkolt, hogy tanítani se lehetett volna különbül. Cifrán, hangosan és szünet nélkül. Nem is tudtam, örüljek-e ennek, vagy sírjak, mert egyre fáradtabb voltam. Közben jöttek az üzenetek, kollégák, barátok, ahogy az lenni szokott. Mivel éltem, válaszolgattam.

Másnap olyan nyakmerevséggel ébredtem, hogy csak na. Viszont nem haltam meg. Az arra járó orvos legyintett, mondván, nem enged haza, ünnepnap van, nincs, aki aláírja a zárót, és különben is a 24 óra, az 24 óra.

Sose értettem, hogy miért kell hajnali ötkor lázat mérni, de akkor kellett. Hatkor már jött a dúdolgatós takarító néni, aki persze jajgatott egy keveset a fájó lába miatt, és elmondta, hogy pár éve, ez volt a Covid osztály. És mi örüljünk, hogy azt nem láttuk. Pedig a nagyon horkolós Éva néni is covis volt, de nem itt. A covi szó nem tévedés, nekem Kovi jutott róla eszembe, a pornófilmgyártó, bár ez az én hibám.

Aztán a nap telik…Vagy nem telik. Hallgatom a beszélgetéseket, az ugye, Ilonkámat, meg hogy miért fúj ennyire ez a bolond szél, és boldog vagyok, hogy csak a nyakam fáj meg a derekam, meg a hatalmas seb a lábamon, de látok, érzek és hallok. Kell ennél több? Kell. Egy kávé…Mivel már megy a járás, nem támolygok, úgy döntök, szerzek valahol. Két szobatársam szeme felcsillan, és boldogan mondják, hogy cukor nélkülire vagy hosszúkávéra vágynak. Kiderítem, hogy az alagsorban van egy automata, és ha hiszi valaki, ha nem, a világ legjobb kávéja terem benne. Tálcán felviszem, hiszen a többiek nem tudnak mozogni. Jó csapat vagyunk. Nézem a nyolc évtizedes, fiatal szemeket, és arra jövök rá, hogy nem tudjuk értékelni, amink van. Pedig még egy egyszerű fekete lötty is lehet a boldogság forrása.

Jönnek a látogatók, és mindenki elfoglalt. A kórház az a hely, ahol minden érzelem megengedett. De akkor is megható látni az örömöt, a vágyakozást, a félelmet nem. Ahogy közeleg a sötét, túl az első 24 órán, nem vagyok nyugodt. Vajon az életem mennyire véges? Túléltem a napot, a 2. éjszakát is sikerülni fog? És lám, igen. Tudom, hogy másnap hazamehetek, vannak őrangyalaim, akik értem jönnek, törődnek velem, gondoskodnak rólam, és még aludni is sikerül.

Hajnali négykor azonban ébresztő van, bár addig is annyira köhögött valaki, hogy nem lehet nem hallani. De nem a covi ez most! A mellettem lévő Rózsika néninek azért kell felkelnie ily korán, hogy megfürödjön műtét előtt. Kicsit groteszkül hangzik. De megteszi, és türelmesen vár három órát. Közben kisvizit van, és az orvos arra kérdésemre, hogy mikor lesz varratszedés, és mikor moshatom meg a hajam, csodálkozva néz rám. Magának varrat van a fején, kérdi. Ez elég ijesztő, mert a fejsérülés nem szúnyogcsípés. Tisztázzuk a helyzetet, és pár óra múlva már kint vagyok a fényben.

De még egy végtelenül figyelmes ápoló srác óvatosan kimossa a hajamból a vért, fésülget, ahogy tud. Ezt egyszerűen nem lehet meghálálni! Viccelődik, én meg nevetek, mert ember lettem újra. Nem beteg, nem elgázolt nő. Újra érzem a szelet, a napot nem, mert be van borulva, mégis szép minden. Amikor megjönnek értem, a kórházi parkoló hirtelen a legszebb hely lesz a világon.

Egyet nem kell mondanom. Itthon lenni jó. Itthon lenni gyógyítóerejű. Bár fáj mindenem, nem törődöm vele. Nyögök párat és az jár az eszemben, hogy mekkora csoda, hogy nem történt nagyobb baj. Mindenem ép, varrott fejem meg majd a szexepilem lesz, ha valaki netán fogékony a horrorra.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here