Annabella Rose – Egy szerelem története 16. rész

„Nick és Erik barátságosan megveregetve egymás vállát, elindult a bejárat felé, én pedig csöndben lépdeltem utánuk, miközben már biztosan tudtam, hogy beleszerettem Erik Mortonba.”

A történet további részéit itt olvashatod

Nick egy családi bútorgyárat vezetett a bátyjával. Volt pár alkalmazottjuk, akik nagy beleéléssel tervezték és gyártották az egyedi bútorokat Nick vezetése alatt. Bátyja, ha jól értettem a beszélgetésből a számlázással, a megrendelésekkel és a szállításokkal foglalkozott. A vállalkozás jól működött, a kis várost és még a környékét is ellátták bútorokkal és mindenfajta fából készült kisebb nagyobb termékekkel. Láttam kerítéselemeket, komódokat, de még fa dézsákat is.

Nick és Erik egy iskolába jártak, majd az útjaik elváltak, amikor Erik és családja beköltözött a fővárosba, míg Nick itt maradt és megvalósította testvérével a családi vállalkozást. Ettől függetlenül barátok maradtak, és amikor tudtak összehoztak egy kellemes sörözést Nick teraszán.

Erik pontosan tudta, hogy milyen stílust szeretne a nyaralóba, de az apró részletekben kikérte a véleményemet, sőt hagyta, hogy döntsek is. Kicsit furcsa volt valaki másnak berendezni a házát, és költeni a pénzét, de szemmel láthatóan ez most segített Eriknek, így egyre jobban beleéltem magam. Erik hálás volt a segítségért, és hogy leveszem a válláról a döntések sokaságát, én meg élveztem a szabad kezet és utat a vásárlásban.

Miután a bútorokat összeválogattuk, és megállapodtunk benne, hogy mikorra tudják Nickék kiszállítani a házhoz, már indultunk is tovább az apróságokat összeszedni.

Erik fesztelen volt és vidám, sokat mosolygott. Csak akkor változott vissza a komor üzletemberré, ha megcsörrent a telefonja és a cégtől keresték. Hamar átértünk a szomszéd város nagyáruházába, ahol még nagyobb szabadságot kaptam a háztartási eszközök kiválogatásában. Eriket abszolút nem érdekelte, hogy milyen poharakat, edényeket, és mindenfajta tartókat választok. Igyekeztem a praktikus dolgokra fókuszálni, és arra is figyeltem, hogy normális keretek között maradjon a számla végösszege. Utáltam a pazarlást és a felesleges dolgokat.

Délután kettőre már nagyon fáradt voltam, és farkaséhes. Erik valószínűleg meghallotta a korgó gyomromat és azonnal egy kis vendéglőbe terelt ebédelni.
Ahogy beléptünk a kis étterembe, a pincérnők szeme megvillant Eriken. Huncut mosollyal a szájuk szélén összenéztek, és már láttam, ahogy felveszik a ragadozó testtartást. Sunyin méregettek közben, nem tudták eldönteni kije is lehetek a jóképű, sármos pasasnak, hiszen a köztünk lévő távolságból, kicsit illetődött viselkedésünkről leírt, hogy nem vagyunk egy pár, de még rokonok sem.

Egy kis asztalhoz letelepedve, már az egyik „nagymacska” ott is termett Erik mellett. Mivel mi már ültünk, a pincérnő meg nem volt szívbajos, és feltűnően Erik közvetlen közelében állt meg, a mellei majdnem, hogy kitakarták az étlapot, amit Erik kezébe nyomott hatalmas mosoly közepette.
Én csak amolyan „nesze” stílusban kaptam meg az étellistát, amivel nem is foglalkoztam, már kopogott a szemem az éhségtől. Gyorsan választottam egy forró levest, és egy nagy adag almás pitét vaníliaszósszal.

Erik elmosolyodott a választásomon, majd nagy meglepetésemre ugyanazt kérte, amit azért kiegészített egy szelet sült hússal és némi zöldséggel. Az italrendelésünket is felvették, bár kötve hiszem, hogy figyelt rám a pincérnő és valóban a diétás kólámat kapom-e meg, és nem valami szörpöt.

Erik szemmel láthatóan nem foglalkozott a nem titkolt érdeklődéssel, amit a pincérnő kinyilvánított, de cseppet sem volt sértő vagy lekezelő. Ez nagyon tetszett. Sejtésem szerint teljesen tudatában volt annak, hogy miként hat a nőkre, és hogy kinézete, társadalmi pozíciója mágnesként vonzza a nők hadát. De elég intelligens volt ahhoz, hogy ezt méltósággal kezelje.

Szemem a kezére tévedt, amivel egy szalvétát sodorgatott. Talán most volt először, hogy nyíltan megmutatta és nem rejtegette kesztyű mögé, vagy a zsebe mélyére. Tekintetével elkapta, hogy a kezét nézem, és keserűen elmosolyodott.

– Ha nagyon zavarja Miss Rose, akkor felveszem a kesztyűmet.

Hangja kicsit bánatos volt, és meg is lepődtem, hogy ezt mondja.

– Miért zavarna Mr. Morton? Szerintem Ön nagyobb feneket kerít ennek a pár rózsaszín csíknak a kezén, mint bárki más. Mondtam kedvesen, de határozottan.

Erik nem nézett a szemembe, csak a szalvétával játszott továbbra is.

– Nem csak a kezemen van ilyen rózsaszín csík Miss Rose.

Hangja halk volt és fájdalmas, arcán sötét árnyék futott végig, tudtam, hogy a baleset képei játszódnak le benne. Nem tudom miért, de rákérdeztem.

– Megkérdezhetem, hogy mi történ akkor ott a házban? Tudom, hogy tűz volt, és hogy megsérült, és hogy a ház szinte teljesen leégett, és hogy Ön titokban külföldre ment kezeltetni a sérülését. Senki nem tudta itthon, hogy a balesetben Ön is megsérült, igaz?

Próbáltam finoman kérdezni és óvatosan, szerettem volna, ha érzi a hangomon, hogy tényleg érdekel, és nem azért, hogy visszaéljek az információval, hanem hogy megértsem vagy, hogy lehetőséget adjak rá, ha beszélni szeretne róla.

– Nos, valóban nem tudott itthon senki semmit arról, hogy a tűzben megsérültem, természetesen a családomon kívül. De őket nyomatékosan megkértem – főleg az apámat – hogy ne beszéljenek a sajtó előtt semmit. A cégnél is szerencsém volt, mert éppen egy hosszabb pihenést kezdtem volna meg, így az első pár héten nem volt feltűnő, hogy távol vagyok az irodától. A dologról még Nick tudott, akinek az életemet is köszönhettem, mert Ő húzott ki a házból, mivel már egyedül nem jutottam volna ki, az előszobában összeestem a füsttől és a sérülésektől. Gordon és Nick vitt be a helyi kórházba, ahol szinte mindenkit ismerek, és akik nagyszerűen titokban tudták tartani a balesetet. Onnan szinte azonnal helikopterrel a fővárosba szállítottak egy magánklinikára, majd miután megműtöttek egy külföldi kórházban, egy specialistához kerültem. Az volt a szerencsém, hogy a cégem előtte pont egy évvel egy új technikát fejlesztett ki egy operációs műszerhez, és a teszteléseket ez a professzor végezte. Egész jól összeismerkedtünk, hiszen sokat dolgoztunk együtt, hogy a project sikeresen záródjon. Nagyon hálás vagyok neki mindenért, mert a legújabb technikákat és módszereket alkalmazták a kezelésem során, hogy enyhíteni tudják a szövetkárosodást, és hogy a hegek ne késztessenek mindenkit sikításra azonnal ha rám néznek.

Kicsit elmosolyodott, és talán egy kicsit meg is könnyebbült, hogy elmondta. Nem tudom, hogy kivel tud beszélni a balesetről, vagy erről az egészről, de nem hiszem, hogy gyakran van rá módja. És úgy látom, hogy Ő is, ahogy édesanyja is, kiválóan olvas a gondolataimban.

– Ritkán beszélek a balesetről, nem szeretem emlegetni. Az már a múlt, megtörtént, én meg elfogadtam amennyire csak lehet, hogy ez már jobb nem lesz.
– Ezért hord állandóan garbót és kesztyűt? Ennyire zavarja? Mert teljesen komolyan mondom, hogy egyáltalán nem tűnik vészesnek a látvány. A kezén abszolút nem, de a nyakán és a vállán is inkább furcsa rajzoknak tűnnek, mint sem hegeknek vagy sebeknek.
– Igen, ez egy teljesen új eljárás volt, amit a professzor alkalmazott rajtam, én voltam az első. Szinte még kísérleti fázisban volt, de ragaszkodtam hozzá, hogy alkalmazzák az én esetemben. Így ezzel az új módszerrel az átültetett bőr sokkal jobban megtapadt és alkalmazkodott, a hegek szélei kevésbé voltak durvák és idővel azért sokat halványodtak is. Végül is szerencsém volt, hogy jól reagált a szervezetem erre az eljárásra. Deeee… hadd kérdezzem meg, hogy mikor is látott engem úgy, hogy látta a többi sérülést is rajtam?

Tekintete érdeklődő volt és kedves, nem láttam rajta haragot, csak egyszerű kíváncsiságot és meglepettséget. Persze rájöttem, hogy újfent megint előbb járt a szám, mint az eszem, és megint slamasztikában vagyok.

– Ne haragudjon Mr. Morton, csak miután volt az a kellemetlen kandallós ügy, pláne a balesete tükrében, én a következő munkanapomon úgy mentem vissza a villába, hogy felmondok! Amikor megérkeztem már Ön otthon volt, és az edzőteremben volt, így amikor lementem Ön után, megláttam az ajtó mögül, és hát… a trikó nem sokat takart… szóval én akkor értettem meg, hogy miért viselkedett velem úgy…

A hangom persze megint kezdett átmenni kisegérbe, és az arcszínem is pirosba. Nem mertem felnézni, inkább az abroszon lévő piciny lyukat bámultam, és piszkáltam a villával.

– Szóval Miss Rose, ön leselkedett utánam. Értem. És miután meglátta a sérüléseimet, megsajnált, és ezért nem mondott fel.

Hangja tárgyilagos volt, és nem érzetem rajta semmi érzelmet. Továbbra sem néztem rá, csak az abroszt és a kis lyukat bámultam.

– Nem azért nem mondtam fel, mert megsajnáltam, hanem mert rájöttem, hogy milyen idióta voltam azzal a hülye kandallóval! Ez nem játék!  Amúgy meg igenis, nagyon csúnyán lehordott és kioktatott, szóval nagyon pipa lettem Önre, és fel akartam mondani! De aztán… meggondoltam magam.

A mondat elején még a hangomon érződött, hogy megbántott a kirohanásával Mr. Morton aznap, de aztán megint csak lággyá és alig halhatóvá vált a közlendőm.

– És mit látott lent az edzőteremben? Egy összeégett szerencsétlent?

Meglepett ez a kérdés olyannyira, hogy felkaptam a fejem, és a szemébe néztem.

– Nem Mr. Morton, nem azt láttam. Egy férfit láttam, akit valami bánt, fáradt és gondterhelt. A sérüléseit nézte, de Önt láttam.

Végig a szemébe néztem, és álltam a tekintetét, ami megint csak izzott, az arcán megfeszültek kétoldalt az izmok, és újfent azt láttam rajta, hogy felfal a szemével.

Ekkor hirtelen odalépett a pincérnő és kettőnk közé tette a kért italokat. Zseniális időzítés. Kapva kaptam az alkalmon, és már ittam is bele a hűsítő lébe, bármit csak ne kelljen tovább állnom ezt a tekintetet. Erik szemmel láthatóan még a hallottakon gondolkodott, és emésztette azt. Majd hirtelen újra mellettünk termett a vadmacska tekintetű pincérnő, aki meghozta az étkeinket, így szótlanul nekikezdtünk az ebédnek.

Pár perc múlva Erik törte meg a csendet, az ablakon kimutatva a park szélén álló templom papjáról kezdett el mesélni, akit gyerek kora óta ismer és tisztel, bár az atya anno meg volt róla győződve, hogy nagy valószínűséggel Erik és Nick is maga az ördög. Nagyon jókat nevettem a történeteken, amit az ebéd alatt mesélt Erik a gyerekkoráról. Fesztelen, csibész kisfiú volt, aki imádta a családját és a barátait. Jó volt hallgatni, és egyben kicsit fura is, hiszen bepillantást enged az életébe, ahová napról napra egyre jobban vágyok.

Folytatatás kedden

Előző rész

fotó: Pinterest