Anya, mi szegények vagyunk, kérdezte egyik nap a fiam. Nyolcéves, okos, életrevaló, és szerencsére nem követelőző. Mégis megdöbbent, amikor azt mondtam neki, hogy most nincs pénzünk színházra, mert ebben a hónapban elromlott a mosógép, és annak javíttatása sokba került. A lefolyó is döglődik, de nem merek hívni egy duguláselhárítót, mert elkérne egy vagyont.
A színház busszal együtt 7600 Ft. Ez a pénz most nagy költség nekünk, mert a fűtésszámla is nagyobb lett a megszokottnál, és villany is. Miből gondolod, néztem rá kíváncsian, mert hallani akartam, hogy szerinte min áll vagy bukik a mi szegénységünk.
– Egy kocsink van, az is régi! Legalább húszéves! – mondta. Mielőtt felelhettem volna, folytatta:
– Mi csak a Balatonnál voltunk a nyáron egy hétig. Nincs medencénk, de még jacuzzink se.
– Igazad van…
– Anya, nem válaszoltál… – szögezte le, miközben nem nézett rám, hanem a tankönyvét bámulta, pedig tudtam, hogy készen van a feladatokkal.
– Nem tudom, mit mondjak… – feleltem sietve, nehogy észre vegye hangomban a szomorúságot. – Szerinted, kik a valóban gazdagok?
– Tudod te is! Akiknek nagy kocsijuk van, biztosan voltak Egyiptomban, de Dubaiban is. Medencéjük is van, és minden évben nagy bulit tartanak a szülinapjukon.
– Ebben sok igazság van… Nekünk erre nincs módunk. Ha ez a gazdagság, akkor mi tényleg nem vagyunk azok.
– Ezért nincs nekem menő Nike-m?
– De hát az van!
– Ugyan! Az enyém nem volt drága, Noelnek hatvanezres van, és minden héten kap valami új cuccot. Már telója is van, ne hidd, hogy Samsung.
– Lehet, de Noel apja nem egy irodában dolgozik. Az anyja nem bolti eladó, bár szerintem sehol nincs állásban.
– Akkor az hogy lehet, hogy nekik sok pénzünk van, nekünk meg nincs?
– Ha tudnám, lenne nekünk is.
– Akkor mi lúzerek vagyunk? – Micsoda? – húztam fel a szemöldököm. – Ezt ő mondta?
– Többen is, mert nekik telik mindenre. Én hogy mondjam meg a tanító néninek, hogy nem megyek a Ruminire?
– Mondd, hogy más dolgod van. Nem rá tartozik.
– De rám igen, és szeretnék menni. A fiúk rajtam fognak röhögni.
– Mondhatnád azt, hogy már láttad.
– Anya, te azt akarod, hogy lódítsak? Ha ezt mondanám, hazugnak neveznének.
Néztem barna, idejekorán megfáradt tekintetét, és az járt az eszemben, hogy valóban nem tudom, mit kellene kitalálnom, hogy abban a hónapban mindenre jusson, de beleférjen egy színház is.
– Tudod, hogy a kérdésedre válaszoljak, igen, szegények vagyunk. Nem úgy, ahogy Noel és a többiek gondolják, de azért azok vagyunk. Fizetésből élünk, hol jobban, hol rosszabbul. Apa is igyekszik, én is, de néha nem tudunk többet tenni. Megérted?
– Meg… – hangzott a tétova válasz. – Ez azt jelenti, hogy nekünk ilyen életünk lesz mindig?
– Csak rosszabb ne legyen…
– Azért lehetne jobb…
– Mi az, ami neked annyira hiányzik? – simogattam meg a fejét. – Bántanak a többiek?
– Néha. Olyan rossz hallani, hogy másoknak jobb, mint nekünk. Mindenki dicsekszik valamivel, csak én nem tudok.
– És a jegyeid? Vagy a sportsikereid? Hány focikupája van Noelnek vagy Beninek?
Elmosolyodott.
– Egy se, de ez őket nem érdekli, ahogy a foci se. Még a lányokat se az osztályban.
– Sajnálom! – Miközben ezt mondtam, a gyomrom öklömnyire zsugorodott. Megértettem. Semmi nem számít, ami nem kívül van, azaz nem külsőség.
– A vicces fiúkat se szeretik? – kérdeztem vigasztalóan, hátha felderül az arca.
– Van, aki igen, de van, aki nem…Lili nem. Csak ritkán.
– Lili okos lány? – puhatolóztam tovább.
– Okos és szép! Mindig tud felelni a tanító néni kérdéseire.
– Ha okos, akkor nem azok után fog futni, akiknek üres a feje…
– Anya, te ezt nem érted. Ők a menők, én nem vagyok. És most még ez a Rumini is…
– Sajnálom…
– Tudom, de ettől nem lesz nekem jobb. Inkább menjünk edzésre! Még jó, hogy nem kell sokat menni, mert mondhatom, hogy azért jöttünk gyalog, mert közel van.
Megdöbbentem. Még ez is számít? Még ezt is figyeli valaki? Már a vécére is kocsival, pontosabban jó kocsival kellene járni?
Szótlanul tettük meg azt a párszáz métert. Amikor elváltunk, megbeszéltük, hogy egy óra múlva jövök érte, és hazafelé beugrunk a boltba égőt venni az asztali lámpájába. Én azonban tudtam, hogy máshová is be fogok menni. A zaci felé kanyarodtam, körbepillantottam, de nem láttam ismerőst. Úgy osontam be, mint aki lopni megy. A karikagyűrűm árából kijött a Rumini, de egy ledes égő is. Megkönnyebbültem és az járt a fejemben, hogy jövő hónapban valahogy vissza kell vásárolnom, amíg az apja észre nem veszi. Különben haragudni fog. Vagy nem, ha megérti, hogy a szegénység azzal jár, hogy nincs jacuzzink és nem utazunk a téli szünetben Dubaiba. Nekünk ennyi jutott, pedig dolgozunk, ahogy egy bolti eladó és egy aktakukac. De a Rumini nem marad ki a fiunk életéből. Maximum eggyel kevesebb bántásban lesz része.
Kép forrása: Pinterest
