Anya nem olvas semmit. Egyszerűen azért, mert nem lát. Szép lassan vakul meg és az orvos azt mondta, nem tehet ellene semmit. Anya nem sírt, nem szitkozódott, amikor közölte vele, helyette én káromkodtam egy akkorát, hogy a váróban is hallották.
Az orvos úgy nézett rám, mintha nem lett volna jogom kimutatni a fájdalmam. Márpedig azt akartam, tudja meg mindenki, mekkora igazságtalanság érte azt az asszonyt, aki világéletében jó volt. Hozzá hasonló emberrel nem találkoztam még, de ezt sokan szokták mondani. Nem a saját igazukat hangoztatva, hanem anyámról. Még csak ötvenkét éves és már alig lát, ezzel nem lehet célja a jóistennek. Ha meg szórakozik, akkor menjen át a másik oldalra és hagyja anyát békében.
Miután az orvos közölte a száraz tényt, hiába üzentem volna a magasságos atyaúristennek. Hirtelen elegem lett belőle, mert a felhőn üldögélő, pipázgató, szakállas bácsit legszívesebben felrúgtam volna. Anya meg csak hallgatott és úgy tett, mintha a közlés nem jutott volna el az agyáig. Pedig fájdalmasabb nem érhette ennél, pláne azért, mert könyvtárban dolgozik. A betűk világában volt otthon mindig is, és most ennek a birodalomnak kell hátat fordítania. Nem csak ennek, hanem tulajdonképpen mindegyiknek. Aki nem lát, az nem is él. Csak van. És ő nem sokára pontosan ezt fogja megtapasztalni.
Amikor kijöttünk az orvostól, megroggyant a lábam. Megbotlottam egy letört járólap szélében, de ő utánam kapott.
– Nehogy már te ess el, amikor én vakulok meg éppen! – mondta nevetve. Elszégyelltem magam. Aztán dühös lettem. Hogy tud nevetgélni, amikor ilyen borzalom vár rá? Csinos arcán nem látszott ijedelem, inkább csak kíváncsiság. Úgy nézett végig a kórház kertjén, mintha legalábbis Balin csodálná az egzotikus növényeket. Haragudtam rá, mert ő nem haragudott a világra.
– Anya, felfogtad, amit az orvos mondott? – kérdeztem olyan hangon, amilyenen a rossz gyereket szokta megfedni az anyja. – Hogy fogsz ezután olvasni? Mi lesz most?
Hallgatott. Ez sokkal jobban tetszett nekem, mert biztos voltam benne, hogy most magába zuhan és mérlegeli a lehetőségeit. Még túl fiatal ahhoz, hogy nyugdíjba menjen, ahhoz viszont öreg, hogy valami munkát találjon. A kezem ökölbe szorult és kis híján belevágtam egy jókorát az autó ablakába.
– Megértettem. Te viszont ne cirkuszolj! Ha megvakulok, az én bajom lesz – mondta, amikor beszállt a kocsiba. Azonnal elővette a piperetükrét és megnézte, rendben volt-e odabenn a sminkje. Megnyálazta a mutatóujját és puha mozdulattal végigsimított a szemöldökén. Összekuszálódhatott a vizsgálat alatt, gondoltam gúnyosan.
– Minden elolvastam, amit eddig el akartam. Ami meg most a boltokban van, az már csupa szenny.
– Azt hiszem, néhány író most csuklott egyet – jegyeztem meg pikírten. – Kicsit szigorú vagy velük…
– Szerinted Dosztojevszkij, Fekete István és Márai után van még joga valakinek könyvet írni?
Hallgattam. Hogyan győzhettem volna meg ennek az ellenkezőjéről? Valószínűleg nem várt tőlem világmegváltást, ezért kibámult az ablakon. A járdán egy szikár férfi kocogott, messzebb a fűben két varjú trécselt. Ezeket sem fogja látni nem sokára, jutott eszembe újra, és a sírás gombóccá tekeredett a torkomban. Olyanná, amelynek a közepén a kétségbeesés tölteléke üldögél.
– Nem lesz baj – jegyezte meg, miután gázt adtam, és elindultunk a késő délutáni forgalomban. Erősen alkonyodott. A fákról már aranyfény csorgott a földre. Éreztem, hogy a fájdalmas ordítás menten kibukik belőlem. Az érthetetlenség miértje hangosan kalapált az agyamban.
– Minden benne van a fejemben, ami fontos – szólalt meg újra. – No, meg hangos könyv is létezik. Elleszek.
Hangja egy pillanatra megingott. Éreztem, hogy sikerült aggódásomat átpalántálni a szívébe. Megdolgoztam félelmének gyümölcséért. Ahelyett, hogy támasza lettem volna, szítottam benne a reménytelenséget. Harminc voltam, és jobban reszkettem, mint ő, akinél már a lemez B oldala forgott.
Rápillantottam és megsimítottam szeplős karját, amely mindig meleg fészke volt gyerektestemnek. Éreztem, ahogy a bőre rettegni kezd.
Anya nem olvas semmit. Ezt a képet nem tudtam magam elé vetíteni. Ő mindig olvasott. Amikor kicsi voltam, esténként órákon át. Később a házi olvasmányaimat hangosan. Aztán önmagának, és a végén a könyvtárban a gyerekeknek. Alig emlékszem olyan pillanatra, amikor nem volt könyv a kezében. A rongyosra olvasott Elfújta a szél volt a kedvence. Több példányban is megvolt otthon, de ő a nagyon régi, kemény táblásat szerette. Fordította: Kosáryné Réz Lola. Ezt a mondatot mindig úgy ejtette ki, mint valami bűvöletet.
– Állj meg! – kiáltott rám váratlanul.
– Anya, itt nem lehet megállni.
Legyintett. Megálltam.
A templom mellett parkoltam le.
– Nem muszáj megvárnod. Lehet, hogy hosszú lesz – mondta mosolyogva. Láttam, hogy már összeszedte magát, de a templomot nem értettem. Sose imádkozott. Most akarja elkezdeni? Volt már nehezebb helyzetben is, akkor sem láttam, hogy az égiekhez fohászkodott volna.
– Megvárlak. Ráérek – feleltem és arra gondoltam, legalább sírok egyet, amíg odabenn lesz.
Néztem imbolygó járását, keskeny vállait, és mintha időzítve lett volna, az első könnycsepp akkor bukott ki a szememből, amikor anya eltűnt a templom termetes faajtaja mögött.
Nem hittem, hogy alig lesz időm elmerülni a fájdalmamban, mert pillanatok múlva megjelenik. Futva közeledett. Szemernyi bizonytalanság sem volt mozdulataiban.
– Induljunk! – kiáltotta.
Alig tértem magamhoz, de már fordítottam is el a kulcsot. Még láttam, hogy egy pap áll meg a templom ajtajában és széttárja a kezét. Ekkor néztem csak anyára.
Kezében vagy négy-őt imakönyv volt. Vagy a biblia, nem láttam jól.
– Te elloptad őket? – kérdeztem döbbenten.
– Dehogy loptam – válaszolta hamiskás mosollyal. – Csak elhoztam őket. Mert egyezséget kötöttünk.
– Nem úgy láttam a pap fején!
– Ki beszél itt a papról? Istennel beszélgettem.
Rápillantottam. Nem tűnt őrültnek, csak a szeme ragyogott erősebben a kelleténél.
– Anya… – kezdtem volna, de leintett.
– Úgysem értenéd…
– Azért csak próbáld meg!
– Úgy döntöttem, egyezkedni kezdek a jóistennel. Neki fontosak a hívek. Azoknak az imádságok. Meg a Biblia szavai. És ha isten el akarja venni tőlem a látásom, én elveszem tőle a szólást.
Hallgattam.
– Azt mondtam neki, hogy visszaadom a szavait, ha hagyja, hogy olvassam őket. Addig fogok látni, amíg ezeket rongyosra nem lapozom. Aztán veszek helyettük másikat és isten boldog lesz.
– Anya… – szóltam újra bekanyarodva az utcánkba.
– Valamit tennem kellett – nyögte mielőtt rázni kezdte a sírás.
fotó: Pinterest
