Krisztián úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, amikor megtudta, hogy Ánya férjhez megy. Nála tökéletesebb lány nem létezett, ő mégis elszalasztotta a pillanatot, amit felkínált neki a sors. Csak egy röpke hónap volt, de annyira megijedt, hogy nem adott esélyt a folytatásra.
Ánya apja egyik nap váratlanul rosszul lett. A konyhájuk kövén szállt ki belőle az élet. Hallotta az egészet, mert a dögletes nyári melegben nyitva volt a bejárati ajtó, mint minden lakásban. Ánya, azaz Anna apja orosz volt, Budapesten tanult, a SOTE-n, amikor megismerte Ánya anyját, aki szerinte a legszebb vöröshajú lány volt, akit életében látott. Ezzel nem mondott valami sokat, mert több vöröset nem ismert. Bár bóknak szánta, nem annak sült el elsőre.
Azon a kibírhatatlan nyári napon Krisztián szerelmes lett, Ánya meg félárva. Mivel nekik volt egyedül telefonjuk a folyosón, a lány átrohant hozzájuk. Dörömbölnie nem kellett, csak a rács védte a lakást az idegenektől. Sápadt arcát, riadt szemét látva kérés nélkül nyújtotta a telefont, amin a mentőt hívhatta. A mentő jó húsz perccel később érkezett meg, addigra Ánya anyja is hazaszaladt a sarki közértből, ahol dolgozott. A lány viszont nem mozdult az ő lakásukból.
Leültette, csinált neki egy kotyogós kávét, és hagyta, hogy sírjon. Amikor megérkezett az orvos, nem tudott mást mondani, csak annyit, hogy az illető halott, és nem tehetnek semmit. Krisztián hallotta, ahogy Éva néni felsikolt, és sírni kezd. Valaki vigasztalni próbálta, és beterelte a folyosóról, hogy ne legyenek tanúi fájdalmának. A lánya eszébe se jutott, épp úgy, ahogy neki se az, hogy hazamenjen. Ült a konyhaszéken összegörnyedve és itta keserű kávét. Elfelejtettek neki cukrot adni. Kérni nem akart.
– Maradhatok még? – kérdezte nagy sokára.
– Ameddig akarsz! – mondta neki gyorsan. – Olyan szép volt, hogy alig tudott megszólalni mellette. Hosszú, barna haja egészen a háta közepéig ért, nem hasonlított anyjára, bizonyára apja vonásai és hajszíne köszönt viszont benne.
A csend félelmetes és megnyugtató is volt egyben. Pár idegesítő légy zavarta csak meg. Erőszakosan röpködtek a konyhaasztal morzsahegyei között, fel nem fogva, hogy közeledik a vég, mert Krisztián egy csapással elintézte mindkettőt.
– Van mogyorós csokim, ha kérsz! – mondta váratlanul, – mert más nem jutott eszébe. A lány bólintott, mire a markába folyatott fél táblányit. Az olvadt folyó úgy tört magának utat, hogy rácsorgott a szoknyájára. Nem kapott utána, láthatóan nem érdekelte.
– Mesélj nekem valamit! – nézett fel, miután kinyalogatta markából a csokit. – Bármit, csak ne legyen szomorú. Jó? – Már sírt.
A fiú nem válaszolt, gondolkodott. Mit mondhatna valakinek, akitől eláll a szava, és nemrég halt meg az apja? Talán, ha mesél ovis önmagáról, az tetszeni fog neki… Így történt, és ezen ő maga is meglepődött. Még el is mosolyodott, és volt pár olyan pillanat a délután folyamán, amikor úgy tűnt, mintha örökké ismerték volna egymást. Öröktől fogva, és nem pedig azóta, amióta egy lélek nem messze tőlük, elhagyta földi porhüvelyét. Egészen beesteledett, amikor Ánya anyukája a lányát kezdte keresni.
A temetés után egy héttel jöttek össze. Előtte beszéltek párszor, sőt moziba is ellógtak titokban, de nem volt köztük semmi. Miután Szergej bácsi végleg megszabadult földi kötődéseitől, lánya egy srác karjaiban kötött ki, mert hiányzott neki a szeretet. Krisztián boldog volt. Életében először érezte, hogy fontos a léte. Soha addig nem tapasztalta, hogy valaki számít rá. Mégis megszakadt a kapcsolatuk, mert apja rájött. Úgy kivetkőzött magából, hogy a nyár közepén még a földszinten is hallották éktelen haragját. Nem válogatta meg a szavait. Azt ordította, hogy egy ruszki lánya hozzájuk be nem teheti a lábát. Hiába csitította a felesége, nem hallgatott rá.
– Apám a Donnál esett el! A te apádat bebörtönözték, és még azt mondod, hallgassak? Nem fogok! Már nem kommunisták uralkodnak! – hörögte.
– Lajos, a végén még szélütés ér, ha nem higgadsz le! Ez már elmúlt, apáink se élnek! Miért nem hagyod a múltat? – kérdezte csendesen a felesége. Fiára pillantott, aki a padlóra bámulta, és nem akart felnézni.
– Ide az a lány ne jöjjön! De te se mehetsz hozzájuk, megértetted? – rivallt rá a fiára. – Mit képzelnek ezek a mai fiatalok? Egyesek meghalnak, ők meg semmibe veszik ezt?!
– Jól van apa, megértettem. De Anna apja is meghalt – mondta akkor csendesen. Szándékosan a magyarra fordított nevet használta, hogy apja ne tudjon belekötni.
– Fogd be a szád! Meg ne halljam, hogy még egyszer ki mered ejteni a nevét! Értve vagyok?
A fiú nem felelt. Nem ígérte meg, mégis teljesítette, mert anyja könyörgött neki. Apja szíve gyenge volt, nem kockáztathattak. Így elengedte a lányt. Úgy, mint egy ketrecbe zárt madarat, amelynek aranypántlikát köt lábára a gazdája, bízva, hogy egyszer még visszatalál hozzá. Még akkor is, ha rabságban tartotta.
Ennek tíz éve. Azóta nem találta a helyét a világban. Ánya és az édesanyja fél éven belül elköltöztek a lakótelepről, évekig nem tudott róluk. Egyszer látta a városban, egy cukrászda előtt szobrozott, de nem merte megszólítani. Egy évvel az ominózus délután után azonban levelet írt neki. Aztán havonta egy-egy üzenetet, amit elrejtett az ágya alá, a rugók közé. Elmesélt neki minden apróságot, ami vele történt, és százszorra bocsánatot kért azért, amiért nem volt elég bátor szembeszállni az apjával. Pedig számtalanszor elpróbálta mondandóját. Miért baj, ha valaki félig orosz? A háborúnak évtizedek óta vége! Már a nyolcvanas évek elejét írták, modern világ volt az a nyomorúságos régihez képest.
Peti hozta a rossz hírt, ő mondta el, hogy a valaha élt legszebb lányt elveszi egy évfolyamtársa. Még kacsintott is hozzá, mert ő is szívesen megkörnyékezte volna, de a lány rá se hederített. Pedig micsoda segge van, tette hozzá, és megnyalta a száját. Krisztián nevetett, de csak addig, amíg Peti ki nem mondta a lány nevét: Petrova Anna, vagy Ánya, ahogy mindenki hívta.
– Ismertem – mondta akkor nyugodt hangon. – Itt lakott a szomszédban.
– Komám, nagy mázlista vagy! Ilyen nő nem terem minden bokorban. Csak annak a hülye Álmosnak sikerült elérnie! Hiába gazdag, sötét, mint a vakond zsebe!
– És mégis hozzámegy? – kérdezte mintegy önmagától.
– Pénz, öcsém, a pénz sokat számít! – hangzott a mindentudó válasz. Krisztián azonban érezte, hogy kell lennie ennél többnek. Ánya okos és céltudatos lány volt. Tele tervekkel. Orvos vagy ügyvéd akart lenni…
– A pénz nem minden –kiáltotta haragosan.
A haverja legyintett. A hülyéknél és az idealistáknál bizonyára nem, de mások abból élnek és általa boldogulnak. Nem értette Krisztián dühét, de nem is törődött vele. A focira terelte a beszélgetést, mert a Fradi nem állt jól, bezzeg a Vasas.
Krisztián haragudott magára, amiért nem kérdezte meg az esküvő dátumát, azt viszont megtudta, hogy a lány a Forum szállóban dolgozik. Csak nem szobalány, töprengett ijedten. Sokkal több járna neki. Amikor eldöntötte, mit tesz, nem is tudott nyugton maradni. Bemászott az ágy alá, és kiszedte a leveleket, amelyek már jócskán megsárgultak. Jó pár éve rejtőztek odalent egy cipősdobozban. A kamrában barna csomagolópapírt talált, abba bugyolálta a pakkot, és ráírta: Ányának. Másnap reggel metróval elment a Deák térre, majd a szállodához gyalogolt. Nézte pár percig a csúf betontömböt, amely magába zárt a lányt. Aztán minden tervezés nélkül odalépett a recepcióhoz. Nem, Ánya nem ott dolgozott. A doboznyi vallomást a pulton hagyta és úgy surrant ki, mint egy szánalmas betörő, aki rossz címet nézett ki magának. Szíve mélyén nem bánta volna, ha összefut Ányával. Még akkor is, ha zavarba jött volna. Az érzelmek és a szerelem összefonódása sose volt életében valódi. Most se tudott volna mit kezdeni vele. A lány elment akkor, és amit maga után hagyott, azt nem lehetett levelek garmadájával pótolni. Hirtelen elszégyellte magát. Mit akar még tőle? Tudja, hogy férjhez fog menni. Úgyse emlékszik rá, hiszen az a hónap elpusztult valahol a szerelem labirintusában. Ostobaság volt eljönnie. Megfordult és határozott léptekkel visszacaplatott a hotel bejáratához. Nagy levegőt vett, és belépett. Az előbbi lány kérdőn rápillantott.
– Visszakérném a dobozt! – mondta zavartan.
– A dobozt? – kérdezte, mintha nem értené.
– Igen, az előbbit.
– Már nincs itt. Elvitte a címzett. Viszont hagyott neked egy üzenetet. Tessék! – Azzal egy világoskék borítékot nyújtott át neki, amin rajta volt Krisztián neve és pontos címe. Feladásra készen állt.
Messze az épülettől merte csak kibontani. Érezte, hogy az izgalomtól megizzad a tenyere. Lám, Ánya emlékezett a nevére és a pontos címére. Nem felejtette el tíz év után sem. Ettől összefacsarodott a szíve. Óvatosan felfeszegette a leragasztott borítékot. Egy aprócska lapot talált csak benne. Ennyi állt rajta: Szerettelek. Így tömören, múlt időben, közölve, hogy neki számított a fiú, és nem jutott eszébe azzal törődni, kik és mik a szülei. A keze megremegett, mint egy ócska B kategóriás filmben és legszívesebben elsírta volna magát. Ám a valóság filmje nem romantikus, inkább keserűséggel és szánalommal van átitatva. Ánya kimondta, amit ő soha. Ettől lett az egész valóságos. Elöntötte a szégyen. Kézfejével letörölte az egyetlen könnycseppet, ami kibuggyant a szeme sarkából.
A Duna felől villamos csilingelését sodorta arra szél, miközben a nap fáradt sugarai eltűntek a budai hegyek ölelésében.
Kép forrása: Pinterest
