Amikor azt mondtad, meg kell értenem téged, hidd el, édesem, megértettelek. Elfogadtam, hogy nem tudsz rólam semmit, ami biztosan az én hibám is. Nem meséltem magamról, és neked én mindig csak egy asszony maradtam, akit előbb anyának, majd mamának, végül dédinek szólítottál. Pedig van becsületes nevem, bár nem szerettem, a Mathilda nem olyan rossz név. Flancos, de nem rossz. Anyámban, a te nagyanyádban mindig is volt némi sznobizmus, bár tagadta. Mathilda, lehetett volna szimplán Matild is, de az mennyivel közönségesebb lett volna. A mérnökné azonban nem tűrte az egyszerűséget, így kaptam én a nevem, az öcsém meg lett Alfonz, hogy ne maradjon már a Jánosok, Istvánok szintjén, snassz lett volna.
Apám jóvágású, törekvő ember volt, nem is éltünk rosszul, aminek az lett a következménye, hogy mindkettőnket elkényeztettek. Én zongorázni tanultam, meg franciául, és alig vártam, hogy belépjek a felnőttkorba, amelynek túloldalán Párizs várt. Alfonz viszont vegetált otthon hosszú időn át, és addig nem keresett munkát, amíg apám egy novemberi napon ki nem tette a szűrét. Láttad volna a fejét! Nem az a töpörödött öregember volt, akinek te ismerted. Magas, délceg fiú volt, halálosan lusta és nemtörődöm, később ezért is úszott el minden vagyona.
Amikor beszállunk a taxiba, kifelé bámulsz. Nem csoda, ki bírja el az anyját, amikor megszabadítja addigi életétől? Nem volt rossz életem, tudom én, csak a végét ne cifrázná meg annyira a jó isten. Bárki bármit mondd, úgy hiszem, a Teremtő nem szereti az embereket. Hasonlíthatunk mi őrá, de biztosan nem éltünk utolsó éveiben. Vagy a Magasságos szeret öreg, ráncos és keserű lenni? Tényleg jólesik neki, ha gyermekeit szerencsétlennek, feledékenynek és szenvedőnek látja? Nem hiszem, hogy kezdetben nem tervezett velük mást.
A taxi úgy gurul a főúton, mintha sejtené, merre nem kellene mennie. Először belefut egy kerékpáros csapatba, aztán meg megpadkázza a járdát egy óvatlan gyalogos miatt. Egy szót se szólsz, talán gyávaságból, vagy kezdem azt hinni, unalomból. Az öregeket senki nem szereti. Fárasztóak, büdösek és csak a baj van velük. Egyetlen dolog, amit még remélni lehet tőlük, az az örökség.
Hiába mondanám már, hogy nem ilyennek születtem, meg se hallanád. Voltam fonott hajú iskolás lány, aki falta a könyveket, aztán távolugró, akinek alakját mindenki dicsérte. A főiskola után valóban megjártam Nyugat-Európát, még Afrikába is átugrottunk. Apádat se ismertem még, úgy hittem, életem párja Nándor lesz, akiről te még nem is hallottál. Viszont Vica lecsapott rá, és mindenféle fondorlattal megszerezte. Neki is megbocsátottam rég, rusnya öregasszony lett belőle. Egyik nap a belvárosban pillantottam meg, egy kukában turkált. Elosontam mellett sietve, nem volt értelme orra alá dörgölni, hogy mennyivel szerencsésebben mentem férjhez én.
Amikor megismertem apádat, huszonkettő múltam, arra vártam, hogy üresedés legyen a vállalatnál, ahol könyvelőként akartam elhelyezkedni. Szerettem a számok világát, otthonosan mozogtam benne, és ezt később is gyakran hasznosítottam, ha különmunka kellett.
Nehezen fogantál meg. Hat éven át próbálkoztunk, az orvosok széttárt kézzel néztek ránk, és jóindulatúan azt mondogatták, várjunk. Vannak csodák. Ki tudja, mi lehet a valódi oka annak, hogy nem jön össze, hiszen mindketten egészségesek vagyunk.
Apád szépfiú volt, focizott egész életében. A vádliját legszívesebben megfaragtattam volna egy szobrásszal, annyira tökéletes volt. Minden izma kiemelkedett, és amikor passzra emelte a labdát, a lánykórus egy emberként sikoltott fel a lelátón. Micsoda kék szeme volt! Tengerkék, ritkán szelídülő. A visítozók közül engem szúrt ki, aki könyvvel a kezemben ültem a lelátón, és unatkoztam. Katika miatt mentem csak a meccsre, nem érdekelt egy pillanatig sem. Amikor vége lett, nem ment egyenesen az öltözőbe, hanem a pálya szélére futott, és szót váltott valakivel. A nevemet kérdezte meg egy sráctól, aki az utcánkban lakott, jól ismert.
Én épp csak felnéztem, akkor tudatosult bennem, hogy vége a játéknak. Ő ott állt előttem, és nem túl kedvesen megszólított:
– Te minek jöttél ide, ha olvastál végig? – kérdezte szikrázó szemekkel.
– Untam az egészet – válaszoltam pimaszul. Láttam rajta, hogy elönti a méreg, de visszafogja magát.
– Ennyire rosszak voltunk? – Jött zavarba.
– Nem tudom, mondtam, hogy untam.
– Azt hiszem, ideje lenne magunkba szállni – nevette el magát. – Ha ilyen lányok, mint te, a könyvet választják, akkor nekünk kampec.
– Milyen lányok? – Tekintetem kihívó volt, de nem azért, mert tetszett nekem, inkább a helyzetet akartam megnyerni.
– Szép lányok – közölte nemes egyszerűséggel.
Negyvenhat évet éltünk meg közösen. Ó, hát persze, hogy nem volt mindig csodálatos. A szép lányból anya lett egy csoda folytán, és megszülettél te. Milyen kár, hogy nincs életünknek olyan filmje, amely érzékeltetni tudná utódainkkal régi érzéseinket!
Ettől a pillanattól ismersz engem, bár nem emlékszel a régi nevetésemre, arra, hogy voltam hosszú hajú, karcsú és szertelen. Anyuci, mondtad háromévesen, te leszel a feleségem, ha apu elutazik. Ezen nevettünk, mégis jól esett. Hol volt már akkor az a lány, aki a lelátón az Elfújta a szelet falta? Egy nő maradt utána, aki háziasszony-köpenyt húzott esténként, amikor hazajött az irodából, és boldog volt, ha elkészült a mákos tészta, a bab meg órákon át rotyogott a fazékban.
Észrevetted, hogy ha egy gyerek megszületik, a világmindenség perckészlete ismeretlen oknál fogva gyorsabban kezd fogyni, mint addig? Rövidülnek a napok, évszakok és az évek is mintha radírral törlődnének az emlékek noteszéből.
Belőlünk szülő lett, majd érettségiztél, egyetemre mentél, és mire egyet pislantottam, nagymama lettem. Nem tisztességes ez a lélekkel szemben, mert öregedő testet hagy maga után, ahelyett, hogy vele halódna.
Emlékszel, azt mondtad, mintha mindig is nagymamának születtem volna. Dicséret akart lenni, de nekem fájt. A rosseb akar nagymama lenni, amikor az ég kék, a virágok illatosak, és futni kell egy izgága kétéves után, pedig sajog a dereka.
A kocsiban csend van, szeretném megkérdezni, miért taxival megyünk, de úgyis leintenél.
Ahogy múlt az idő, te is változtál, rég nem voltál hozzám kedves, és nem kérted már ki a véleményem emberemlékezet óta. Apád elment, nem maradt utána sok minden, valamikori mezét és a labdáját most is őrzöm. Csak azokat pakoltam a szatyorba, a többit teherautó szállította az otthonba. Jó lett volna, ha nem mondod azt a mondatot, hogy így a leghelyesebb, mert senki nem tudja, mi a helyes. A jó isten a kutyákat, macskákat nem bünteti azzal, hogy elveszi tőlük az emlékeiket, vagy ráncokat karcol bőrük vásznára. Meghagyja mind elviselhető külsővel, és nem terve, hogy felébredve a tükörben nem ismerjenek önmagukra.
Nem haragszom én, ne hidd. Jól döntöttél, csak szólalnál már meg végre. Vagy tényleg elfogyott minden szó, amit nekem adhatnál így utam vége felé?
A taxi fékez, közeledünk. Messziről látom, hogy a kerítés melletti padokon fáradt testek aszalódnak a gyér napsütésben. Ez vár rám? Az nem lehet, hiszen én még nem végeztem a könyvvel, még tart a meccs, és nem tudom, Scarlett szerelme beteljesedik-e valaha. Addig meg olvasnom kell, a fiúk meg csak hadd rohanjanak a bőr után, és ordítsák csak, hogy passzolj, már te vaksi. Én majd lapozok egyet, és elmosolyodom, mert Rhett Butler mindjárt megjelenik fehér öltönyében, és pimaszul rám, Mathildára mosolyog. Vagy Scarlettre, nem tudom bizonyosan.
Kép forrása: Pinterest
