Azt a szép ruhát három fodor díszítette és mindegyik alján farkasfog szegély futott körbe. Egyszerűen gyönyörű volt. Szerelmes voltam bele. A hétéves szívem jobban dobogott, ha ránéztem. Nem akármilyen alkalomra készült. Lagziba. Talán ma mulatságos ez, de nem is olyan régen, volt ünneplő és hétköznapi ruhánk is. Nem vettük fel a különleges holmit csak úgy iskolába vagy elszaladni a boltba. Arra ott voltak azok, amelyek egyszerűek, kényelmesek voltak.
Az volt a szokás nálunk, hogy délután, az esküvői szertartásig szolidabb ruhában kellett megjelenni a lakodalomban, este viszont lehetett vidámabb, táncot járóban is. Ünnep volt, ezt jeleztük azzal is, hogy kiöltöztünk. Kicsíptük magunkat, ahogy felénk mondják. Varrattuk a ruhákat, és ez külön szertartás volt. Ha kimondom, ma is átjár a kellemes borzongás.
Olga néni, aki vérbeli varrónő volt szájában gombostűkkel, lemérte minden porcikám. Nem szerettem nézni, ahogy a fogai között tartja a tűket, mert rettegtem, hogy tüsszenteni, netán csuklani fog.
Már magát az anyagot is, amit vittünk, csodálatosnak láttam. Rózsaszín taft volt. Szállni tudott. Ami még fontos volt, anyám nem akart magának belőle. Sokáig nem zavart, hogy egyformában járunk ünnepekkor, később viszont betegesen.
A lakodalom mindig különleges esemény volt a falunkban. Hatalmas mulatság. 500 fő alatt semmibe vették volna a párt, így mindenki igyekezett kitenni magáért. Az új ruha többek között ezért is elengedhetetlen volt.
Amikor elkészült, tudtam, hogy az az én királylány-ruhám.
Nagyon kellett rá vigyáznom. Ha leettem volna, akkor valószínűleg összedől a világ. Ha netán nem is, anyám keze biztosan eljárt volna, és nem csak annyit mondott volna, hogy ejnye-bejnye, majd veszünk másikat.
Képes voltam percekig pörögni-forogni benne. A királylányság ilyenkor kezdődik. Tudtam én ezt már akkor, bár a csúnya, barna keretes szemüvegem és a fiúsra nyírt hajam némiképp rontotta a hatást.
A szép ruhát csak a jeles alkalomra vehettem fel. Iskolába nem jártunk hajas babaként. Oda jó volt a semmilyen, de igen praktikus holmi. Egy őszi reggelen, amikor még melegen ragyogott a nap, nem tudva, hogy a nyár már elsietett, belém bújt az ördög. Addig könyörögtem, amíg anyám valahogy megengedte, hogy felvegyem. Izgalmam az egekig szállt. Egész délelőtt óvatosan jártam-keltem benne. Nagyon szerettem volna, ha a tanító néni észreveszi és megdicséri, de ezer más dolga volt. Kicsit bántott. A többi lány azért felfigyelt nem mindennapi tündöklésemre.
A nagyszünetben kimentünk a hintákhoz. Csak három volt. Türelmesen várakoztam a többiekkel. Aztán mégis meggondoltam magam, mert a csúszda szabad lett. Hogy ne unatkozzak, gondoltam, repülök egy hatalmasat. Csinos kis holmimban egy pillanat alatt fenn voltam. A fém meleg volt, de nem annyira, hogy égesse a bőröm. Leültem, meglöktem magam, és huss, suhantam lefelé. Azaz majdnem, mert egy kiálló csavarban a ruhám alsó fodra fennakadt. Azonnal leszakadt. Lógott árván, mint egy kopott menyasszonyi fátyol. A farkasfog is levált egy részen. Én nem sérültem meg. Bezzeg a szívem!
Jegesre dermedt. Tudtam, hogy rettenetesen ki fogok kapni. A ruhának is vége, de nekem is, ha meglát anyám. Fogja a pálcát és elver úgy, hogy soha többé nem jut majd eszembe az az elvetemült kívánság, hogy ünneplő ruhában akarok iskolába menni.
A következő óra írás volt. Soha olyan szép betűket nem formáltam, mint akkor. Margit néni meg is dicsért. Már mindegy volt. Nem hallottam a kedves szavakat, nem éreztem, ahogy megsimogatja a fejem. Csak anyám hangja és a pálca járt az eszemben.
Féltem. Remegett a lábam az asztal alatt. Fél kézzel szorongattam a lelógó fodrot. Megfordult a fejemben, hogy nem megyek haza. Majd elbujdosok.
Amikor kicsöngettek, szívem tonnányi súlyával elindultam. Egyik barátnőm hallgatagon jött mellettem. Tudta, nem illik beszélgetni a „kivégzésre” váróval. Elkísért a nagy fakapunkig, és várt. Lenyomtam a kilincset.
Jobb kezemmel rettegve szorongattam a ruhám alját. Anyám az udvaron tett-vett. Tekintete nem volt megnyugtató. A látszat miatt erőt vett magán. Rámosolygott félénk „testőrömre” és úgy köszönt neki, hogy érezze, jobb, ha elmegy.
Beterelt és nem kérdezett. Várt. Várta, hogy valljak. Ez sokkal rosszabb volt, mintha ordítozni kezdett volna. Kimért hűvösséggel nézte vergődésem.
Ekkor már sírtam. Elmondtam mindent. Nem mentegettem magam, hiszen senki más nem hibázott, csak én. Hallgatott, majd megszólalt olyan hangon, hogy kivert a víz:
– Most nem kapsz ki. De ha még egyszer hazakísérteted magad, ha valami rosszat csinálsz, akkor nagyon elverlek! Többet ne merészelj szégyent hozni ránk! Megértetted? Mit gondolnak most rólunk az emberek? Vadállatok vagyunk mi?
Lehajtottam a fejem. Nem válaszoltam. A szégyen marta a torkom.
fotó: Pinterest
