Az alku

Bori két hete az ördöghöz fohászkodott. Istennél feladta. A Teremtő nem ért rá.

Egy éve kezdődött a küzdelem, azóta nem volt olyan nap, hogy a lány ne kérlelte volna a Mindenhatót, ne gyújtott volna gyertyát vagy hetente egyszer el ne ment volna a templomba. Sokszor nem csak misére ült be, hanem a tömjénillatú levegőben kábultan nézegette az ájtatos arcú szentek szobrait. Mindegyik túlságosan is túlviláginak tűnt, mintha nem evilági ember faragta volna őket. A szemük üveges volt, a tekintetük nem kapaszkodott a földi létbe. Csak úgy voltak. Mert hát mi is volt a szerepük a templomban? Semmi egyéb, minthogy álljanak, őrizzék a perselyt, hátha jön pár bolond öregasszony és ki tudja miért, a nyugdíja utolsó maradékát is beledobja. Ez mindig dühítette.

 
 

Már gyerekkorában is legszívesebben odament volna hozzájuk, hogy megfogja kezüket és elmondja nekik, kár az adományért. Nem oda jut, ahová szeretnék, hanem a pap zsebébe, akiről azt rebesgették, hogy a közeli nagyváros kaszinójában a ruletten próbálja meg fialtatni a nehezen gyűjtött filléreket.

De erre nem volt bizonyíték, a szóbeszéd mégis tartotta magát jó pár éve. Együgyű Jóska mesélte, hogy találkozott a tiszteletessel, amikor az jött ki a szerencsebarlangból, de nem akarta őt felismerni. Hiába köszöntötte többször is, inkább gyorsan elsietett. Persze, senki nem hitt neki, hiszen ismerték gyerekkora óta, amikor is a traktor alá szorult valahogyan. Attól kezdve nem volt a régi. Sokáig úgy hitték, életben sem marad, de az Úr másképp rendelkezett. Jóska így lett a falu szerencsétlenje. Nem nevezte senki bolondnak, mert az apja nagyhatalmú ember volt és féltek tőle. Amikor meghalt ő is és nem sokkal később a felesége is, Jóska 16 éves volt. Rövid idő alatt, ki tudja hogyan, elúszott a vagyon, és azóta a fiút a falu tartotta el. Még egy rozzant biciklit is szereztek neki, azzal járta a környéket.

Mindenkihez volt egy kedves szava. De legtöbben rá sem hederítettek, pedig Jóska egészen közel hajolt az arcukba és fura-selypítő hangon közölte: ugye tudod, hogy szeretlek téged?

Mindenkit szeretett, mindenkivel szóba állt. És látta János atyát a perselypénzzel a tilosban.

Bori sohasem volt vallásos, ahogy anyja sem. Az apja rég elhagyta őket. Még akkor, mikor a kislány egyéves volt. Elment messzire. Mindig így mondta az anyja. De a messze nem volt igazán messze, mert a lány 15 évesen kiderítette, alig negyven km-re lakik tőlük egy mezőségi kisvárosban és régóta új felesége van meg négy fia. Négy fiú! Te jó úristen! Őt soha többé nem kereste, nem küldött pénzt, ajándék sem érkezett még a születésnapjára sem. Bori számára ez a létének megszüntetése volt. Nem fért be a négy fiú közé.

Mégsem volt keserű emiatt. Teljesen természetes volt, hogy anyja mellett nő fel, hogy minden napból szinte felnőttként veszi ki a részét. Nagycsoportos ovis volt, amikor megtanult vasalni. Erre végtelenül büszke volt. A főzés pedig észrevétlenül lett a sajátja, talán, mert élvezte. Nem nagy dolgokat csinált, semmi flancos kaját.
Amit viszont nagyon szeretett, az a sütés volt. Különös tehetsége volt a torták díszítéséhez. A marcipánfigurák szinte életre keltek az ujjai között. Első emeletes tortáját 13 évesen vette meg a szomszéd néni. Az volt ebben a legjobb, hogy azt hitte, Bori anyja készítette. Fel sem merült Marika néni elméjében, hogy a kislány lehet ennyire ügyes. Ettől a naptól kezdve a lány mestercukrásznak készült.

Majdnem tökéletesnek tűnt az a szűk kis világ, amiben éltek. Ritka volt köztük a panasz vagy kesergés. Anyja hangosan és vidáman tudott nevetni. Két házzal arrébb is hallhatták. Szép életük volt tavaly decemberig. Karácsony előtt pontosan egy héttel rákot diagnosztizáltak nála. Ettől a pillanattól kezdve már semmi nem volt az, ami addig. A nevetés erőltetett lett, a reggelek keservesek és a fájdalom beterített mindent, mint a köd. Csak épp nem szállt fel, ha kisütött a nap.

Érdekes módon azt a kérdést, hogy miért az anyja, soha nem tette fel. Se istennek, se önmagának. Felesleges volt, nem ért rá bánkódni rajta. Kezdetben nem hagyta el őket a remény, mert nem akar az ember azonnal halni, ha meghallja a rák szót.

Felgyógyultak mások is. Vannak jó orvosok, kezelések. Ilyesmivel nyugtatták magukat és egymást. De a rák nem sok kérdést hagy megválaszolatlanul. Már semmi az égvilágon nem volt fontos, csak az, hogy az anyja reggel felébredjen és ő lássa fáradt tekintetében, akar még élni.

Észrevétlenül nyílt ki a szeme a világra, amikor az utcán gyalogolva mentek a kezelésekre. A fák most szebben virágoztak, a fű selymesebben zöldellt. A bodobácsok vidámabban kapaszkodtak össze. Csak a nap sütött ugyanúgy, nem törődve azzal, hogy egy földi lélek hogyan vívja haláltusáját.

Az első kihullott hajcsomókon még zokogott. Kikaparászta az utolsó szálat is a lefolyóból és eltette, hogy egyszer azt mondhassa anyjának: látod, mennyire nem számít, hisz a haj csak haj.

Anyja derűje érthetetlennek tűnt. Volt benne valami csendes reménytelenség. De soha egy pillanatra sem omlott össze. A hajhullás azért megingatta ezt a nyugalmat, de hatalmas erővel leküzdötte döbbenetét. Egy nő a hajától is nő. Vagy attól pláne. Mondhatja bárki, hogy majd kinő, de azért igen kevesen szerettek volna kopaszon vagy fura turbánnal a fejükön kimerészkedni az utcára. A kendők, a sálak mind-mind ordítva adták a világ tudtára, hogy még egy rákos járja az utcákat, aki abban reménykedik, a halálnak nem lesz ideje rá.

A Halál azonban sohasem foglalt. Nem lehet meggyőzni arról, hogy jobb, ha később érkezik. Az órája pontos, nem merül le benne az elem.

Bori akkor fordult teljes szívvel isten felé, amikor a nyár közepén, egy ragyogó napon az orvos közölte, hogy áttétet találtak anyja testében. Fiatal, kezdő orvos lehetett, mert zavarba jött, mikor ezt elmondta a lánynak. Még nem szokott hozzá, hogy unott arccal, rutinosan közölje, a földi lelkek útja egyszer elkanyarodik. Amikor észrevette, hogy a lány szeméből csendesen folyni kezdenek a könnyek, majdnem megölelte, de hirtelen elszégyellte magát.

– Ez nem a vég! Bizakodjon!
– mondta kapkodós hangon, majd sarkon fordult.

A kamaszkorból épphogy kilépő kis felnőtt a 20 éve minden bánatával és reménytelenségével lerogyott a fal mellé. Maga sem tudta, meddig ült a hideg kövön. Sokan elmentek mellette, de senki nem szólt hozzá. Megszokták már, hogy a kórház folyosóján a bánat nem átmeneti vendég. Mit is mondhattak volna? Amit az ostoba amerikai filmekben a legnagyobb tragédia közepette, hogy semmi gond? És ezzel már egyenesbe is került minden. A főhős fellélegzett, szipogott még egy keveset, majd látta, hogy a nap előbújik viharfelhők mögül.

A kórházi folyosón, a fényes falak és a rideg lámpák fényénél igenis volt gond. Ezt a problémát nem lehetett egy kis napsütéssel elintézni.

Amikor magához tért a kábulatból a telefonján utánanézett az áttét szónak. Annyit jelentett, nincs remény. Akinek el kell hagyni a földi porhüvelyt, annak az áttét annyit mondott közvetve, hogy felgyorsul a folyamat. A szenvedés, a fájdalom már nem csak időszakos lesz, hanem állandó és kegyetlen. Nem lehet majd alkudozni vele, hogy fél napig ne jöjjön, aztán meg csak egy órát ne. Már az is boldogság lesz, ha akad tíz perc, amikor a szenvedés is pihenni akar.

Azt az egyet biztosan tudta, nem fogja elmondani anyjának, mit mondott az orvos. Majd megkéri a fiatal doktort, hogy hallgasson. Megkeresi és kérlelni fogja. Az igazságot zárják csak sötét szobába.

Anyja alig volt 44 kg és negyvenhat évével 60-nak látszott. Hatalmas barna szemei riasztóan emelkedtek ki az arcából. A bőre olyan volt, mint a töredezett pergamen. Fél év kínlódás után még tudott mosolyogni. Hogy honnan vette az erőt, Bori nem sejtette. Mindig is felnézett rá.

Csodálta óriási munkabírását, végtelen türelmét és hogy soha nem mondott egy rossz szót sem Bori apjáról.

Ha el kellett mennie, hát el kellett. Neki az volt az útja – ilyesmiket jegyzett meg néhanapján, ha a lány kibukva kereste a válaszokat félárvaságára. Ám ilyen helyzet alig fordult elő egyszer-kétszer a hosszú évek folyamán.

Közeledett a karácsony. Soha még annyira nem félt, mint azokban a napokban. Isten nem volt sehol. Az elmúlt fél évben fontosabb dolga akadt, minthogy egy rákos asszonnyal törődjön. Ezért határozta el a lány, hogy megkeresi az ördögöt. Hátha segít.

Egy végtelenül nehéz este után, amikor anyja testét rázta a fájdalom, Bori bezárkózott a szobájába és felajánlotta a lelkét a sátánnak. Két dolgot kért cserébe. A fájdalom csökkenését és azt, hogy az anyja még érje meg a karácsonyt. Mindkettő hatalmasnak kérésnek tűnt. Letérdelt és fohászkodott.

Lelkében tombolt a kétségbeesés és a düh. Az nem lehet, hogy egyedül marad a világban! Az nem lehet, hogy Isten nem hallja meg a fohászát, nem törődik imáival. Hát milyen Isten az ilyen? Miért hagyja szenvedni azokat, akiket ő teremtett? Miért nem nyújtja a kezét, amikor neki hatalma van mindenekfölött? Talán, mert nem akar segíteni. Odafönn sakkozik az emberek életével, és amelyik bábut feleslegesnek ítéli a táblán, azt egyszerűen lepöcköli. Ilyen Isten nem kell! Akkor jöjjön csak az ördög, úgyis minden rosszat neki tulajdonítanak. Hátha ő elfogadja egy földi lélek áldozatát.

Azon a decemberi estén megígérte, ha anyja állapota javulni fog, ő önként vállalja a rosszat. Nem fog életre hívni egy gyereket, akinek sorsát előre eltervezték odafönn.

Miközben ígéretét mormolta, érezte, minden csepp vér kifut az arcából. Hirtelen olyan hideg lett a szobában, mintha egy jégszekrény nyílt volna ki. Mielőtt még a hangja vagy a terve megbicsaklott volna, meghallotta, ahogy anyja feljajdul a kínok közepette. Megtörölte könnyes arcát, felállt és kisietett a hidegből. Ekkor a másik szobában váratlanul csend lett. Mintha az élet hang nélkül lépett volna ki az ajtón.

Anyja verejtékben úszó teste mozdulatlan volt. Ezt távolabbról is látta. Bori lába földbe gyökerezett. Nem bírta megtenni az utolsó pár lépést az ágyig. Nem erről volt szó. Az alku tárgya nem ez volt. Az ördög becsapta. Kapott egy tiszta, ártatlan lelket és átverte.  A halántékén lüktetni kezdett egy ér. Hogy mennyi ideig állt dermedten, nem tudta.

– Kislányom, adnál egy pohár vizet? – hangzott a kérdés valahonnan a semmiből.

Ki szólt? Bori megrázta magát. Ki szól volna? Ugyan ki? Zsibbadt ereibe lassan tért vissza a lüktetés.

Az öröm úgy áradt szét a testében, mint a kerti slagból szétpermetező víz egy júliusi estén.

– Azonnal – mondta megkönnyebbülten.

Nehéz éjszakájuk volt. A lány az ágy végébe kuporodott és hallgatta anyja fájdalmas lélegzetvételét. Egyikük sem tudott aludni. Az anyja haldoklott, Borit meg az alku gyötörte. A fejében úgy cikáztak a gondolatok, hogy, ha humoránál lett volna, azt mondta volna magának, vigyázat, ütközés lesz. A ronda, esős decemberi éjszakán, amikor már a szenvedés mindent beborít, még mindig tudott ostobaságokra gondolni. Ahogy közeledett a hajnal, egyre biztosabban érezte, hogy az ördöggel nem lehet szövetséget kötni. Kár volt engednie a kétségbeesésnek. Kár volt azt remélnie, hogy valaki segíteni tud. Magára maradt az anyjával, ahogy mindig.

Felállt. Fáradt tagjait elrendezte és széthúzta a függönyt. A szemközti házon ragyogtak a karácsonyi fények. Az ablakban mécses világított. A kertben egy fényszarvas álldogált árván. Csak pár nap volt a szeretet ünnepéig. A lány ekkor elhatározta, azt teszi, amihez a legjobban ért. Sütni fog. Mindent, amit az anyja szeret. Sós rudat, krémest, pozsonyi kiflit és bejglit is.

A házban csend honolt. Nem bántó, hanem megnyugtató.

Rutinos mozdulattal vette elő nyújtófát, kereste elő a lisztet és futtatta az élesztőt. Minden, amit most tett, végtelen örömmel töltötte el. A lakás megtelt finom illattal. Az eső is elállt és lassan világosodni kezdett. Ez a reggel a végtelen nyugalomban olyan volt, mint egy égi áldás. Bori fityiszt mutatott az ördögnek, de istennek is. Egyiküktől sem várt már semmit és ettől megkönnyebbült.

A konyhapult roskadozott remekműveitől. A lakás megtelt reménnyel.

A szobából kihallatszódott anyja egyenletes szuszogása. Csak állt és nézte a ropogós kifliket, a porcukros tetejű krémest. A vanília illata még a hajába is beleivódott. Elkalandozó fürtjét kisimította az arcából és arra gondolt, legyen ezután bármi, élni fog és nem hazudik majd önmagának.

A nappali sápadt szürkeségében anyja puha arca úgy ragyogott, mint a bejglik teteje. Odalépett hozzá és óvatos mozdulattal megigazította a lecsúszott takarót.

A haldokló sóhajtott egyet, nem ébredt fel.  Ekkor halkan, puha léptekkel beosont a lakásba a karácsony.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here