Olyan üres és szürke volt a téli reggel, amilyen csak lehetett egy fénytelen, semmitmondó hétfő. A nap nemhogy kibújni nem akart a vastag felhőréteg mögül, legszívesebben elbujdosott volna az égről, ahogy Anett is a saját életéből.
Hosszú éveken át hazudott és csalta önmagát, de eljött a pillanat, amit senki nem akar megélni. Ő sem. A nők, főleg a szerelmesek mindent kitalálnak, hogy felmentsék a férfit, aki nem akarja őket felmenteni. Sőt semmit nem akar. Él azon jogával, hogy az élete csak rá tartozik, mer kellően önző lenni, és nem fél szeretetlen maradni.
És minden ostoba nő elhiteti magával, hogy a férfiakat ő fogja megmenteni vagy megváltoztatni, pedig azok egyáltalán nem várják vagy szeretnék ezt.
A szerelmes nő a legrosszabb állatfajta, mondta sokszor anyja cinikusan. Nem lehet felnyitni a szemét. Egyszerűen lepillanatragasztózta. Hallani még hall, de azt is szelektálva. Lehet körülötte ezer jóakaró, vagy kevésbé jóakaró, a szerelmes nő egyet akar: hinni, hogy minden lehet más.
Anett sem tudott új úton járni, pedig azt hitte magáról, hogy okos nő. Ez a fene nagy okosság addig tartott, amíg észrevétlenül szerető lett belőle. Talán azért lett az, mert tényleg elhitte, hogy adni jobb, mint kapni. Ronda dolog lenne azt állítani, hogy nem kapott, de csak úgy kiskanállal adagolva, ő pedig vödörrel zúdította az érzelmeket a férfi nyakába, mert tudatni akarta vele, hogy szereti. Folyton meg akarta menteni, segíteni akart neki minden téren. Nem szerető volt, hanem anya, barát, testvér és szerelmes is egy személyben. Itt rontotta el. A behódolt nőket nem szeretik a pasik. Egy ideig tetszik nekik, meg díjazzák a piedesztálra állítást, aztán megunják, mert az istenkirályság is fárasztó bizonyos idő elteltével. Nincs benne kihívás.
Öt éve élte a szeretők semmilyen életét, mert azt gondolta, neki nem jár több. Vannak, akiket örök másodiknak teremtett a sors, közölte barátnőjével. Pedig nem volt csúnya vagy ostoba, csak belül minden nap rombolta önbizalma ingatag falát. A legrosszabb az volt az egészben, hogy elhitette magával, hogy mindez jó neki. Már miért lett volna jó, ha kap egy kis kedvességet? Mi baj van azzal, ha hetente része lehet egy oltári jó szexben? Vajon gond az, ha ímmel-ámmal érdeklődnek iránta, miközben ő a földre szállt Teréz anya? Hiába bólogatott készségesen egy kisördög a vállán, a másik mosolyogva tűrte és biztatta, hogy tegye csak, ha ő ebben boldog. Nem, nem reménykedett, inkább csak azzal ámította magát, hogy ha ad, kapni is fog.
Az évek oly módon múltak el felette, hogy észre sem vette teste lassú változását. Túl a negyvenen már minden egyes nap nyomot hagy egy nő bőrén, hát még a lelkén. Ez utóbbi azért hasznosabb bizonyos fokig, mert nem látszik. Márpedig az emberek abban hisznek, amit látnak.
Aztán ritkulni kezdtek a találkozások. A férfi nem magyarázkodott. Megszokta, hogy neki nem kell, különben sem akart egy szeretőnek, aki mellékvágányként futott élete vonata mellett. Neki volt családja, szépen fejlődő vállalkozása és valahogy minden kerek volt az életében, még az Anett-ügy is, aki türelmével és kitartásával nem gyötörte őt. Amit kapott elfogadta, és nem követelőzött.
De az idő nem barátja az embernek, a nőknek meg pláne nem. A kapcsolatokat szürke porral hinti be, és nem lehet a port eltávolítani, mert rárakódik a mindennapokra, és a vastag réteg mögött nem látszik a szerelem. Bezzeg az unalom és a megszokás azonnal virítani kezd.
Anett várt és várt, már maga sem tudta mire. Talán jó szóra, elismerésre, hogy hű, mennyire figyelmes és szerethető. Ezek azonban jelentéktelen momentumok a múló idő filmkockáin. Csak az új, az izgalmas, és az elérhetetlen számít.
És a férfi lassan felszívódott. Már szava sem volt a nőhöz, aki még a régi tükörben látta őt.
És azon a téli reggelen, a halott szürkeségben megadta a kegyelemdöfést Anettnek.
Annyit üzent, hogy nincs értelme a folytatásnak, mert nem vezet sehová. Hisz célja nincs. Aztán meg öregszenek és a szex sem lehet már annyira fontos. Nem azt mondta, hogy ő öregszik, hanem Anett tudtára adta, hogy mindketten. És valóban így volt, bár Anett, ha a félhomályban megvizsgálta magát, látta, hogy teste még élénk, narancsbőre elfogadható, és minden porcikája vágyik az ölelésre.
De a szavak gyilkoltak. A férfi, akit valaha szeretett, dobta őt. Őt, az öreg nőt, aki szívét, lelkét neki adta.
Igaza volt anyjának. Ki akarna csócsálni egy rágós húst, amikor van a piacon friss, ropogós is?
Anett lehajtotta a fejét és sírni kezdett. Nem először, de akkor utoljára azért a férfiért.
fotó: Pinterest
