Zsanka ismerős zajra ébredt. Ugyanarra, amire tegnap, tegnapelőtt, vagy fél éve minden éjjel. Már dühöngeni sem volt kedve. A folytonos éjszakai ébrenlét elszívta minden erejét. Húsz éve, a lányához felkelni sem volt egy álom, de ő kisbaba volt. Ha meghallotta apró nyüsszögését, azonnal a karjaiba vette. Igaz, hogy ennek az lett a vége, hogy másfél óránként ült félkómában a kanapén. Talán szoptatta is, de erre utóbb nem emlékezett. Egyszerűen nem volt magánál.
Élete legrosszabb időszaka volt, bár nem illett ezt bevallani, mert a babaszagú szobában, az édes anyaság-kábulatban nem panaszkodhatott volna senkinek rosszallás nélkül. Ezt vállalta. Tudta, a csecsemők sírnak, nyűgösek és ezer bajuk van akkor is, ha épp nem éhesek, tiszták vagy kézben vannak.
Ez más volt. Most nem ezt vállalta. Némi fogalma azért volt, de azt remélte, ők talán megússzák. Azt meg mégsem lehetett mondani apósának, hogy maradjon csak egyedül az öreg, büdös kis házban ott a falu végén, amíg meg nem hal. Rájuk ne számítson.
Zsanka nem volt gonosz ember, bár érezte, hogy jó sem. Sok szánalom volt benne a kóbor állatok iránt. Tudott keservesen sírni egy családi filmen, mentett már meg kiscicát az út széléről, időnként még adakozott is az aluljáróban. De az öregeket nem bírta elviselni. Rossz volt a szaguk. Az érintésük, mint az ezeréves pergamen. Már a kezük látványa megriasztotta. Gyerekkorában kerülte a dédit, akinek műfogsora nagyobb volt a kelleténél, a szeme pedig ijesztően kigúvadt beesett arcából. Nem látta benne a kedvességet, az élete szomorúságból hajtogatott papírhajóját.
Csak a külsőségeket vette észre és az taszította. Rühellte a szombat délutánokat, amikor meg kellett látogatni. Ha lehetett, még lassította is lépteit a ház felé közeledve. Pedig csodás kis házikóban lakott a dédi, olyan meseszerűben. Meseszerűen omladozott is.
A kínos üdvözlés után, amikor megérezte a tisztaszobában a furcsa halál-szagot, gyorsan kimenekült a gazos kertbe lepkéket kergetni. Hiába hívta be az anyja. Úgy tett, mint, aki elmerül a játék adta szabadságban.
– Hadd futkosson! – kelt védelmére a dédi. – Nagyon szép idő van.
Szégyellte magát, de bemenni képtelen volt.
Csoszogás, ajtócsapódás. A rosszul záródó ajtó hatalmas robajjal csukódott be. Ez éjjel, a csendben még jobban felerősödött. Aztán újabb csoszogás, majd sóhajtozás, krákogás és köpés hangja. Apósa a mosogatóba köpködte a torkában felgyülemlő váladékot. Százszor kérte már, hogy ne tegye, de az öreg csak ráemelte valószínűtlenül kék szemét és megvonta a vállát.
Értette ő, hogy 86 évesen már nehezen megy az alvás. Talán a félelem miatt, hogy nem sikerül fityiszt mutatni a halálnak, csak ha ébren van? Azt viszont sehogyan sem tudta felfogni, miért nem tud tapintatosabban közlekedni. Mindenki aludt, ezt azért 86 évesen is jól tudta az öreg akármennyire behálózta a kor élete könyvének lapjait. De nem.
Az egyik ordítóan teliholdas éjszakán Zsanka arra ébredt, hogy apósa az ágyuk mellett áll és őt nézi. Majdnem felsikoltott. Sikoltott is, csak a hang valahogy a torkában maradt.
Az öreg szeme élénk volt, tekintete derűs és látszott rajta, már hosszú ideje álldogál, mert kicsit meg is inogott. A vérnyomása.
– Marikám… – suttogta. – Aztán hirtelen megfordult és korát meghazudtoló gyorsasággal elhagyta a hálót.
Ezek után pláne nem tudott elaludni. A hold vakítóan sütött be a fehér függönyű ablakon. Azon töprengett, vajon csak hasonlít a soha nem ismert anyósára vagy apósa azt hiszi, hogy ő fekszik a hálóban a fia mellett. Másnap ezt, a napfénynél, nem merte megkérdezni.
Attila aznap is korán ment el, nem volt szíve az éjszaka történtekkel nyaggatni. Aztán meg el is feledkezett róla. Talán az ijedelme sem volt akkora, mint éjszaka hitte. Csak a váratlanság volt, ami akkor megrémiszthette.
Egyik nap, amikor szokás szerint sietett haza a városházáról, hirtelen megpillantott egy hirdetést. A katolikus közösség heti ötszöri egész napos elfoglaltságot hirdetett magányos, unatkozó idősek számára. Reggel nyolctól négyig vigyáznak az öregekre és foglalkoztatják őket a lehetőségeikhez mérten. Ezt ígérték a szépen összefűzött mondatok.
– A jó isten emberei – gondolta hálatelt szívvel. Épp erre volt szükség, mert apósa egész nap tévézett.
Nem akart sétálni, nem volt kedve a kertben üldögélni, nem olvasgatott, csak ült maga elé meredve vagy ugyanilyen tekintettel a tévét bámulva. Lehet, hogy nem is látta.
Attila egyszer azt mondta, hogy apja nem e világban van már. Ha itt lenne, minden érdekelné, sőt kötekedne és észt osztana. De ez a bezárt lélek már biztosan máshová kívánkozik. Csak nem tud elindulni, mert valami még itt tartja.
Zsanka felsóhajtott és nem merte kimondani, mit gondol. Már az ő házuk is öregszagú lett, ami egyenlő volt a vizelet és a mosdatlanság szagával. A falak közt kerengett már a halál lehelete is. Gyűlölt belépni a rácsos kiskapun, mert nem tudta, mi vár rá. Volt, hogy az öreg a kanapén feküdt mozdulatlanul. A bűz jelezte, hogy maga alá csinált. Pedig bírt járni. Volt ereje a vécére menni. Egyik éjjel ahhoz is volt elég ereje, hogy a csempét bekenje ürülékkel.
Hajnalban, még mielőtt a férje felkelt, fertőtlenítővel lemosott mindent, kiszellőztetett és akkor gondolta először, hogy ezt nem bírja tovább. Másnap megismétlődött az egész cécó.
– Jó napot, papa! Merre van? – nyitott be óvatosan konyhába. Válasz nem érkezett. A szobája is üres volt.
Zsanka kiszaladt a kertbe és hevesen dobogó szívvel látta, üres a pad. De mit is gondolt?
Visszafutott. Mindenhol csend volt. Az üresség most nem nyugalmat, hanem félelmet keltett benne. A macska sunyi tekintettel somfordált be az ajtón, pedig jól tudta, hogy nem szabad. Aztán a lábához simult és panaszosan nyávogott. Türelmetlenül arrébb lökdöste.
Hol lehet az öreg, aki eddig gyalog ki nem tette a lábát a kapun? Néha magával vitte bevásárolni, kocsikáztak egyet, de ezen kívül sehol nem járt az elmúlt fél év alatt. Egyszer, egy fagyos márciusi délutánon templomba akart menni. Fel is öltözött szépen, ünneplőbe, aztán morgott valamit és meggondolta magát.
Próbálta Attilát hívni, de ő szokás szerint nem vette fel. Legszívesebben földhöz csapta volna a telefont tehetetlenségében. Kiszaladt az utcára. Minden csendes volt. A sarkon túl gyerekek nevetése hallatszott, de azon kívül semmi.
Merre mehetett? A házuk mögött üres telkek sorakoztak kivágott akácfacsonkokkal. Az utca másik vége zsákutcába torkollott. Hallotta saját kétségbeesett lihegését és közben az az érzése támadt, hogy talán a halál jött el apósáért. Ez rémisztő és nevetséges gondolat is volt egyben, hiszen a halál nem viszi el a földi porhüvelyt. Azt itt hagyja az élőknek, hogy bajlódjanak csak vele. A halál a lelket akarja.
Nem maradt más hátra, mint kocsiba ülni, és úgy keresni. Ez ésszerű döntésnek tűnt. Idegességében kétszer is lefulladt. Legjobban az bántotta, hogy tudta, abban reménykedik, hátha nem találja meg. Nem akarta megtalálni. A keresés is csak amolyan spontán reakció volt, nem bánta volna ő, ha sose jön vissza. Csak Attila miatt tette. Az együtt töltött 25 év volt, ami miatt ezt a színjátékot vállalta önmaga előtt. Mégis gyűlölte az érzéketlenségét. Vagy 20 percig araszolgatott a környéken, de semmi. Aztán a bevásárlóközpont felé vette az irányt. Egymillió embert látott, de az öreget sehol.
Végül a vasútállomáson akadt rá. Hogy hogyan vetődött arrafelé, nem volt világos. Szinte üres volt a váró, ahol gubbasztott. Egy piszkos papírlapot szorongatott. Kiskunhalas, fél négy. Ez volt rajta. Kiskunhalas? Ez meg hogy jön ide? Tény, hogy Baja mellett lakott, mielőtt ide hozták.
– Papa! Istenem! Csakhogy megvan! Mi a fenét keres itt? – A hazug mondatok automatikusan hagyták el a száját.
Apósa ránézett és elfordította a fejét.
– Jöjjön, hazaviszem! – lépett hozzá közelebb, de az öreg egy tekintettel megállította.
Zsanka meg se döbbent. Tanácstalan szemekkel bámulta az féregrágta lelkű embert, aki egy padra kényszerítette a testét. Erőszakkal nem ment volna semmire. Meggyőzéssel sem. Csak állt a kopott pad előtt és a sírás kerülgette. Meglett az öreg, ami egyrészt jó volt. Meglett, bár ő nem tudott örülni. Hazajönni nem akart, szóval semmi nem oldódott meg.
Az öreg továbbra is a kezében lévő sárgás papírlapot bámulta, amint öles betűkkel állt a város neve. Régies írás volt, még olyan cirkalmas.
Zsanka követte a tekintetével és látta, hogy az öreg májfoltos keze remegni kezd. Ezután a roskatag test is rázkódni kezdett. Hangtalan sírás kezdte remegtetni. Valóban sír ez az aggastyán? Vajon mi juthatott eszébe? Mi nyitotta ki benne a fájdalom-csapot? Meglepetésében váratlan mozdulattal átölelte és megpróbálta a zokogás erejét a szeretetével csökkenteni. Azzal a szeretettel, amit nem is érzett. A könnyek végigfolytak a ráncos arcon, rá az ő kezére, de nem bánta.
Nem tudta, mi a baj, hogy honnan ez a szomorúság-roham, és azt sem, hogy mi a kódja a papirosnak.
– Minden rendbe jön, minden rendbe jön – mantrázta neki meggyőződés nélkül. Azt sem tudta, mit beszél.
– Semmi nem jön rendbe! Attilához megyek – szólalt meg az öreg haragosan. – A kisfiamat akarom látni, de ő már nem jön vissza.
Attila? Honnan?
– Mit beszél? – támadt rá ingerülten. – Mi az, hogy nem jön vissza? Miket hord itt össze?
Csend lett. A sírás hirtelen elhalt. Olyan gyorsan, ahogyan jött.
– A halálból – hangzott az egyszerű válasz.
Zsanka elsápadt. Megszédült. Meg kellett kapaszkodnia pad karfájában. Attila meghalt?
– Attilával történt valami? Beszéljen már! Hallja!
De az öreg konokul összeszorította a száját és nem volt hajlandó mást mondani.
A nő gyorsan előkotorta a telefonját és hívta a férjét. A telefon csörgött és a hatodik-hetedik csörgésre felvették.
Zsanka majdnem felsikoltott, amikor a férje kissé ideges hangját meghallotta.
– Mondtam, hogy konferenciahívásom lesz – puffogott. – Nem tudok beszélgetni veled! Történt valami?
– Apáddal a vasútállomáson vagyok – jajdult bele a telefonba a nő. – Eljött otthonról. Azt állítja, hogy meghaltál. Sír.
– Te jó ég! Megbolondult?
– Nem tudom. Most mit tegyek? Nem mozdul. Nem tudom hazavinni.
Attila felsóhajtott. Hát eljött az idő, amikor már nem tudnak tovább vigyázni rá. Ettől félt a legjobban. Soha nem akarta otthonba vinni. Az maga a vég. Ott rosszul bánnak az emberekkel. Annyi kemény dolgot meséltek már neki.
– Azonnal indulok. Maradj ott vele! – mondta szomorú hangon.
A mindig fürge, vicces apja, aki fejből tudta Petőfi összes versét, lassan elfelejtette a múltat. Miért? Miért?
A nő kicsit megnyugodott. Valahogy csak lesz. Attila él, ennél meg semmi sem fontosabb.
Az öreg szeme piros volt. Tekintete messze járt. A papír is eltűnt a kezéből. Kiesett, a szél felkaphatta.
A nap bársonyosan simogatta az arcát. Jól esett neki. A távolból hallani lehetett a közelgő vonat hangját. Felállt.
Ránézett Zsankára.
– A Kisattila halt meg. 48 éve Kiskunhalason. Elengedte a kezem és kifutott a vonat elé.
A nő megdermedt. Ezt a tiszta, józan hangot nem ismerte. Kisattila? Egy testvér a múltból? Azt sem tudta, hogy a férjének volt egy bátyja. Soha nem hallott róla. Igaz, hogy nemrég az öreg tárcájából kiesett egy aprócska fénykép, amit az előszoba kövén talált meg, de annak nem tulajdonított nagy jelentőséget. Felvette, megszemlélte a mosolygós kis ördögfióka arcot, de mielőtt bármit is szólhatott volna, apósa kikapta a kezéből és eltette. Nem tulajdonított neki jelentőséget.
Lassan fékezett a vonat és meg is állt. Alig szállt le és fel valaki. Zsanka hosszan nézte az öreget és akkor értette meg, hogy van bánat, ami soha nem múlik. Telhet az idő, szaporodhatnak a telek, ahogyan csak akarnak, de a fájdalom, ahová egyszer fészket rak, oda be is költözik. Aztán akad gyógyíthatatlan is, az pedig soha nem akar új tanyát keresni.
fotó: Pinterest
