Már erősen alkonyodott, amikor Ditta átvágott a város főterén. Néhány galamb bóklászott csak a macskaköveken. Ráérősen, fura fejjel, mintha örökösen sértődöttek lennének. A galambok feje alapból olyan volt, mint, akik a nap minden percében duzzognának valamiért.
Ditta gyűlölte mind. Erőszakosak voltak és tolakodók. Ha néha látott egy-egy galambtetemet a téren, egy csepp szánalmat sem érzett. Úgy kell nekik, miért is követelőznek annyira. Gyanította, hogy a környék lakói közül van valaki, aki csúzlizza őket, mert túl gyakran hevert a kuka mellett egy-egy gerle.
A hangjuk a régi nyarakra emlékeztette. A búgásuk. Anyja egyszer azt mondta neki, figyelje meg, azt mondják, guggolj le, guggolj le! Ő fülelt, de nem ezt hallotta.
Azok a meleg nyarak villantak be emlékkupacaiba, amikor még állt az idő, a levegőben porszemek szálltak és a világon semmi sem történt. Ahogy az már falun lenni szokott. Csend volt, leírhatatlan béke és unalom. Határozottan gyűlölte azokat a nyári napokat, most meg vágyakozik utánuk. Furcsa az ember.
Itt a városban soha nem volt akkora a csend vagy meghittség. Soha olyan illatok nem terjengtek a levegőben, mint náluk, a kis faluban, ahol még nyár elején is hársfaillat lengte be az utcájukat.
A Hársfa utcában laktak, ezért kicsit mindig mulattatta, hogy valóban hársfákat ültettek oda még jóval születése előtt. Az égadta világon semmi nem hasonlított a mostani életében arra a régire, ami elmúlt. Az egy másik világ volt. Más idők, más emberek és más érzések. Nem sírta vissza őket, vagy ha igen, akkor nem akarta bevallani önmagának. Jól esett ez az ámítás. Nem akart több fájdalmat töredezett szívének. Éppen elég volt annyi, amennyit a mindennapok hoztak neki. Ehhez adott volna a múlt is jócskán.
Cipője finoman kopogott a köveken. Libbenős mozdulatokkal lépkedett, nem akart orra bukni. A templom tornya mellett még ott kukucskált a nap lenyugvó fényvesszője. Narancssárga volt és ragyogó.
Ekkor meghallotta azt a buta kis dallamot. Talán 20 éve hallhatta utoljára. Valami régi dalocska lehetett, a szövegére is alig emlékezett. De ahogy a langyos esti szellő feléje sodorta a foszlányait, megborzongott.
A tér túl felén egy utcazenész ült gitárral a kezében és finoman pengette a hangszert. Látszott rajta, inkább önmagának játszik. Vagy ő is elmerült valami emlékmozaikban.
Ő játszotta a dalocskamorzsát. Ilyet nem gyakran játszanak, akik kiállnak az utcára.
„Egy csendes téli éjjel, ó nagy hegy láttad-e?” Ez volt az! Vágott belé a felismerés. Mintha egy pillanatra stop táblát kapott az idő. Ditta lába kőgyökérként kapaszkodott a tér szélébe. Ismerősnek tűnt a fiú. Alig lehetett több 18-nál. Szikár alakján jól mutatott a fehér ing és a barna mellény. Kopott farmerja zsebéből egy papírlap nézelődött kifelé.
Pár macskalépésnyire tőle egy kalap hevert a földön, ami kicsit nyomott volt. Nem tegnapi darab. Barna széle foszladozott, de volt benne valami ismerős, ami azonnal odavonzotta a tekintetet.
Ditta lassan erőt vett magán és arra gondolt, ez a dallam csak véletlen. Nem akart semmiféle karmikus ostobaságba kapaszkodni.
Még mindig messze volt a zenésztől, de kíváncsi léptei közeledésében kivehette vékony arcélét. Ideges lett, mert sietnie kellett, otthon várták. Tűpontosa megérezte, hogy neki oda kell mennie a zenészhez. Látnia kell őt. Mert valami őserő hívta, mert ezt a dalt játssza. Nem az O, sole miót, nem az Akácos utat, hanem ezt a régi kis gyermekdalt.
„Befagyott a kis patak és hó takarta be.” Így folytatódott. Anyja ezt énekelte sokszor elalváskor. Akkor a dalocska nem tűnt ennyire szomorúnak, inkább megnyugtatta. Ha meghallotta, tudta, minden rendben, jön az éjszaka és aludnia kell minden kisgyereknek. Neki is.
Már csak pár lépésnyire volt a sráctól, amikor hirtelen megtorpant. A fiú pontosan úgy nézett ki, mint a bátyja, aki 24 éve tűnt el. Ditta ilyennek emlékezett rá. Maga előtt látta mélybarna szemét, szőke fejét, huncut mosolyát. Nem akarta elhinni, hogy most ott áll előtte.
De hát nem lehetett Péter, hiszen nagyon fiatal volt.
Az utcazenész kissé álmosan emelte fel a fejét és nézett Dittára, amikor az delejesen bámulta őt. Látta elvarázsolt szemeit, de nem szólt semmit, csak elmosolyodott. És csak játszotta tovább az egyszerű dalocskát.
„Egy oktalan nyulacska kutatja hasztalan, hol van, merre futhatott, keserve parttalan…” A nőnek lassan kúsztak be a sorok az agyába és látta azt a nyár végi délutánt, amikor Péter kimegy a kertkapun. Még visszanézett rá, aki követte a tekintetével. A kert közepén ült és egy katicabogarat csalogatott át az egyik kezéről a másikra, amikor Péter elment. Rámosolygott cinkosan, teli szeretettel és nem látták többé.
Erre most itt van ez a fiú. Ugyanaz az alkat, ugyanaz a fejtartás, a mosolya pedig összetéveszthetetlen. Csak épp 18 éves lehetett.
„És sírva sír a buksi nyúl a kis patak után, oly nagyon szerette őt, oly bohón s bután…”
A fiú lágyan pengette a húrokat, tekintete elvándorolt a templom tornya felé. Messze járt. Ditta is vele sodródott.
Azon a délutánon zengett a ház a veszekedéstől. Nem először. Az apjuk magából kikelve ordította, hogy az ő fiából nem lesz senkiházi művész. A családjukban mindenki ügyvéd már generációk óta. És Péter is az lesz, mert ha nem, akkor másnap katonaiskolába adja, hogy tanuljon egy kis rendet és fegyelmet. Majd annak elvégzése után megjön az esze és folytathatja a családi hagyományt.
De a fiú konokul hajtogatta, hogy nem lesz ügyvéd. Gyűlöli a zárt irodákat, a tárgyalótermet. Ott minden rideg és merev. Ő más szeretne. Világot látni, zenélni, emberekkel ismerkedni.
Apjuk úgy nézett rá, mintha szörnyeteget látna. Fel nem foghatta, hogyan korcsosult el így a nagyobbik gyereke. Valahol nagyon elronthatták a nevelését. Majd a katonaság alatt elfeledtetik vele ezt az ostobaságot. Ott majd kiölik belőle ezt a szabadságvágyat és kötelességre nevelik. Meggyőződéssel hitte ezt az egyetlen járható útnak.
Péter nem. Elment. Anélkül, hogy bárkinek is szólt volna. Nem hagyott búcsúlevelet, nem vitt magával szinte semmit, csak egy kevéske pénzt. Azon a délutánon megszűnt létezni a családja számára.
Hiába kerestették. Az apjuk őrjöngött, anyjuk pedig gyorsan megőszült. Soha senki nem hallott többé róla. Vagy ha hallott is, mélyen hallgatott. Sokan azt rebesgették, hogy a Tiszának ment, de Ditta tudta, hogy ez lehetetlen. Amikor maga elé idézte a mosolyát, amit felé küldött a kertkapuból, sejtette, hogy bátyja nem a halált, hanem az életet választotta. A szabad életet.
„De megpihent szívében egy bús kis gondolat. Tán a kék fecskék után szökött a kis patak.”
Ez a bús kis gondolat most elárasztotta a nő lelkét. Nézte a fiút és minden erejét összeszedve megszólította:
– Péter? – kérdezte tétován.
A zenész lassan a szemébe nézett, komoly arcán nem volt sok érzelem. Mély, ismeretlen hangon ennyit mondott:
– Nem, Gábor vagyok.
Ditta szíve összefacsarodott. A sors nagyon kegyetlen tréfát űzött ezzel a hasonlósággal. Elszégyellte magát. Minek is jött ide? Minek is vágott át a téren? Francnak kellett annak a napnak eszébe jutnia? Nemcsak szomorú, hanem bosszús is lett. A könnyek mérges kis utakat kapartak a torkába.
– Elnézést – suttogta. – Csak nagyon hasonlított valakire.
Már fordult is meg, hogy elrohanjon. Nem kellettek neki a tolakodó gondolatok, mert soha jót nem sodornak maguk előtt.
Péter nélkül minden más lett otthon. Ritkult a nevetés, az énekszó megfagyott. Az apja soha többé nem fütyörészett, ahogy addig mindig a gyümölcsfái között.
– Apám neve Péter. Kőrösi Péter.
Ditta megrázkódott. Libabőrös kezét a táska földig húzta. Szája üres barlangként kongott.
Az unokaöccse állt előtte. A szabadságkereső fia. Péteré, akiért hosszú ideig sírtak. Mindenki külön, önön tükrét ölelve. Most pedig itt áll előtte egy megelevenedett hasonmás az évek lenyomataként .
A sírás forrásként buggyant ki a szeméből. Nem törölte meg az arcán vájt bánat-utakat.
Az utcazenész odalépett hozzá és megölelte.
– Nincs semmi baj, nénikém – mondta kedvesen. – Már nincs.
De akkorra már kinyíltak az elmúlt idő és a hiábavaló várakozás sebei.
fotó: Pinterest
