Aki nosztalgiázik, az öregszik? Meglehet, viszont emlékezni jó. Már csak azért is, mert még képesek vagyunk rá, nem vitt el bennünket semmilyen kór, és nem akadályoz a demencia se. Szóval kellemes visszagondolni.
A 80-as évek sokban különböztek az addigiaktól. Pl. akkor voltak a legborzalmasabb fizurák divatban. Mondhatjuk, hogy előtte és utána se volt egyszerű, de a feltupírozott, dauerolt hajkölteményeket nehezen lehetne überelni. Aztán meg ne feledkezzünk a focista-frizurákról se, az akkori német csapat, a Bundesliga tagjai élen jártak benne. Hátul hosszabb, a fülnél rövidebb haj, olykor melírcsíkokkal vagy szőkítve…Te magasságos ég! Mindez nem a lányoknál, hanem a fiúknál, akik tudták mindezt tetézni bajusszal, oldalt csíkos, csillagos vagy épp fényesen susogó tréningruhával. Ha belelapozunk anyáink vagy épp a magunk fotóalbumaiba, nem akarjuk elhinni, hogy képesek voltunk olyan hosszú, mintás szoknyákat hordani, a blézer ujját felhajtani, hogy okvetlenül látszódjék a csíkos bélés, nem beszélve a hatalmas válltömésekről.
Mintha abban az időben mindenki kicsit hasonlított volna a másikra… A zene azonban fantasztikus volt. Sláger sláger hátán jelent meg naponta, és mi (no, most elárultam magam!), szaladtunk a diszkóba, hogy körben állva lötyögjünk jobbra-balra, miközben szólt a Tarzan boy, a Voyage, voyage, vagy épp Szerelemre született Zoltán Erika, őt követte Nena a lufikkal, a kihagyhatatlan Modern Talking, Duran Duran, Első Emelet és Madonna! Fénykorát élte a Hungária, majd minden más is , ami belőle alakult. Szerettünk táncolni, együtt lenni, ismerkedni. Voltak helyek, ahová be lehetett ülni, bár meg lehetett fulladni a füsttől, és nem voltunk restek éjszakába nyúlóan gyalogolni, csakhogy sokáig beszélgethessünk. Annak a kornak az egyik legszebb találmánya a barátság volt, ami persze addig is létezett, de akkoriban még inkább szerettünk együtt lenni, várni a csodát, megőrülni a Ramboért vagy a Rockyért. A mozi tele volt jobbnál jobb, nem alpári szövegekre épülő vígjátékokkal, és olyan szépfiúk kezdtek feltűnni, mint Tom Cruise, Rob Lowe vagy Brad Pitt.
Imádtunk lassúzni, a diszkók homályában csókolózni, és nem féltünk éjjel egyedül nekivágni a hazafelé útnak. Valóban hasonlítottunk egymásra, és ezt nemcsak a külső tette, hanem életünk körülményei is, mert mind kicsit azonosmód éltünk, és csak kevesen tudtak nagy dolgokat megvalósítani. Még nem volt ekkora különbség a családok közt. Hogy ez jó volt-e vagy sem, döntse el mindenki, de aki benne élt, tudja, hogy valamilyen módon szabadabbak és nyugodtabbak voltunk akkor, mint mostanság.
Persze, hogy sportoltunk, foci akkor is volt, úszni is lehetett, már ha városban élt az ember, és a lakótelepek bandái messze földön összetartóak voltak. Aki nem hiszi, emlékezzen csak vissza a Szomszédokra, amelynél lassúbb, szájbarágóbb sorozat alig létezett, mégis néztük, ahogy a Kórház a város szélént, a Dallast, és a Klinikát. A Sandokanon már túl voltunk, helyette Bobbyba és Udo Brinkmannba volt szerelmes fél ország.
A mozivásznon tarolt A sebhelyesarcú, a Terminátor, a Drágán add az életed, az Esőember és az E.T. Micsoda idők voltak! Ha szépek nem is voltunk, de illatosak biztosan, mert volt Impulse és Limara dezodorunk, amelyeknél jobbat álmunkban se tudtunk elképzelni. A reklámok szlogenjeit mind kívülről fújtuk, mert a Bedeco, a Skála Kópé, a Hurka Gyurka, a Traubi szövege fülünkbe mászott.
Ha valakit ma megkérdeznénk, mi hiányzik neki legjobban azokból az időkből, amiket megélt, biztosan meg fogja említeni a lassúbb és nyugodtabb életet. Ezt azonban ne emlegessük túl gyakran gyerekeinknek, mert nem fogják megérteni, és ezredszerre is felteszik nekünk a kérdést: hogy tudtatok internet, GPS, telefon és laptopok nélkül élni? Hát így…És még örültünk is egymásnak, ha összefutottunk az utcán, nem beszélve a szomszédolásról és a házibulikról, ahol minden megtörtént, ami megtörténhetett, miközben eltűnt egy-egy kazetta vagy bakelitlemez.
Ne aggódjunk, nem baj, ha nem értenek bennünket. Mi tudjuk, hogy az boldogság sose lesz azonos a maival. És ez így van jól.
Kép forrása: Pinterest
