Nagyon sok szó esik manapság az iskolaválasztásról, arról, hogy milyen az iskolaérett gyerek, vagy hogy mennyire fontos, hogy az első osztályba lépés zökkenőmentes legyen. Arról viszont megfeledkezünk, hogy az alsós évek lezárásával szintén új fejezet kezdődik a gyerek életében, még ha nem is fogják úgy a kezét, ahogy hatévesen.
Egy negyedikes a mai világban bár külsőleg és viselkedésében is erősen kamaszodik, de legbelül még éretlen. Megszokta, hogy négy évig, vagy ha kislépcsőben tanították, akkor két évig, egy olyan alomban legyen, ahol biztonságban van. Tudta, hogy osztályterme ugyanott van, az ottfelejtett holmiját megtalálja jó esetben. A padja az, ami előz nap is volt, és a polcon vagy falon lévő tartóban mindig akad papír zsebkendő, de ha nem, akkor a tanító néni majd ad. Az alsós tanítónők (nem kell feltétlenül mindenkinek tyúkanyónak lenni, ahogy ma sokan elvárnák, hiszem a gyerekeknek vannak szülei) ismerik a gyerekeket és négy év alatt megismerik a körülményeiket is, vevők a rezdüléseikre, látják, mikor bánatos, zaklatott vagy fáradt. Nemcsak az a feladtuk, hogy lenyomják a tananyagot, hanem addig gyakoroltatnak bármilyen nehezen menő részt, ameddig szükségét érzik. A szülőkkel igyekeznek jó kapcsolatot ápolni, és azonnal jelezni tudnak, ha kedvezőtlen változásokat észlelnek.
Negyedikes korban, amikor legfőképp a lányok kezdenek klikkesedni, porszem kerülhet a gépezetbe, mert felerősödnek a baráti kapcsolatok és ezekkel együtt a rivalizálás vagy a kilökés, kilökődés lehetősége. A fiúk inkább elvannak együtt, bár párnak kinyílik a szája, de a legtöbb még a játékkal foglalkozik.
Ötödikben azonban gyökeres a változás. Eltűnik a tanító néni stabil személye, és bár betanított az osztályba más is (angolt, németet, sakkot, úszást, egyebet), mégis ő volt, aki összefogta, irányította a dolgokat. Felsőben sok esetben a gyerekeknek már nincs stabil helyük, hiszen vándorolniuk kell a szaktantermek között. Senki nem foglalkozik azzal, hogy elhagyta-e a cuccát, ha igen, hol, és azzal sem, van-e nála papír zsebkendő. Az ő dolga, tízéves, oldja meg. Majdnem minden tantárgyat más tanít, aki úgy érzi, az övé a legfontosabb, és annak mértékében követel, ad fel leckét és tanulnivalót. Nem érti, miért nem tud a gyerek kellő módon felkészülni, hiszen elvileg megvannak az alapjai. Sajnos, a tanulás és a tudás nem úgy működik, hogy amit egyszer beleplántáltak a gyerek fejébe, az ott is marad. Bármelyik tanítónő el tudja mondani, hogy ha valamit két hétig nem gyakorolnak az osztályában, az képes az újdonság erejével hatni.
Alsós években az lenne a legfontosabb, hogy a gyerekek megtanuljanak értő módon olvasni, hogy tisztában legyenek a szavak értelmével, ez azonban igen sok akadályba ütközik. Az olvasás technikájának elsajátítása ehhez kevés, mert ezt is, mint bármit, gyakorolni kell. A mai gyerek pedig nem szívesen ül le könyvvel a kezében, különösen azért, mert a szülő nem is sokat erőlteti, hiszen a telefonnal csendben van. Ha nem gyakorol, ha nem olvas, akkor a szókincse nem fejlődik, és hiába minden. Később már igen nehéz behoznia lemaradást, ezért az ötödikes tananyag komoly gondot okoz azoknak, akik nem a tanulással, hanem az olvasással bajlódnak még.
A tanárokat ez azonban nem érdekli, nekik nem feladatuk ezzel foglalkozni, rosszabb esetben kollégáikra mutogatnak, mert a gyerekek nem tudják a szorzótáblát, az osztást, vagy bármit, amit kellene. A felejtés lehetőségét számba se veszik olykor. A legtöbb gyerek nem azért tanul, mert tanulni akar, hanem mert muszáj neki, vagy rossz jegyeket kap. Ha viszont muszájból mennek csak a dolgok, akkor a felejtés is igen gyors, főleg a rengeteg információ miatt, ami éri őket napi szinten.
A történelemtanár a törit, a matekos a matekot, a magyaros meg azt a fránya János vitézt érzi legfontosabbnak, és a legtöbben nem tudják megérteni, hogy a gyereknek egyformán nehéz mindegyikre megfelelően figyelni. Hozzá kell szoknia egy rakás új ember elvárásához, és ami az egyiknél elegendő és jó szint, az a másiknál csak közepes. Van, aki rengeteg házit ad, de sose nézi meg, van, akinek a vesszőparipája a lecke, ezért követel rendesen. A legtöbb testnevelő elfeledkezik arról, hogy nem olimpikonokat nevel, és az órájának legfontosabb eleme a megmérettetés a teljesítménykényszer. Ha fel tud mászni a kötélen, ötös, ha nem egyes. Ugyanez vonatkozik bármilyen más cselekvésre is. Így pedig lassan eltűnik a mozgás öröme, ami kamaszoknál amúgy sem jelentős. A készségtárgyakat, éneket, rajzot, testnevelést nem szabadna osztályozni, mert amint a neve is mondja, adottság kell hozzá. Úgy kellene tanítani, hogy hasznos és érdekes legyen, ne pedig görcsöt okozzon a tanuló gyomrában.
Ugyanez vonatkozik a János vitézre, mert mondja már meg valaki, miért visz előre egy közel kétszáz éves mű bemagolása, ahelyett, hogy azt tanulnák meg, hogy a versek, novellák olvasása örömet okoz, hogy meríthetünk magunknak belőle, ha szomorúak vagyunk vagy szerelmi bánatunk van. (nem ötödikben!) A házi olvasmányokat meg se említsük, mert hogyan lehetséges az, hogy a magyar és külföldi irodalomban nem létezik más emberemlékezet óta, mint az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy a Tüskevár? Nem az lenne a cél, ha már rá akarjuk erőszakolni az olvasást a gyerekekre, hogy olyasmit olvassanak, amit szeretnének? Mi értelme van kigyűjteni a szereplőket és az események láncolatát, amikor gyűlöli és lemásolta mástól?
Visszatérve az átmenetre. Egy tízévesnek millió dologhoz kell alkalmazkodnia, ha ötödikbe lép. A nyári szünet alatt nem lett nagyfiú, még fél lábbal az alsóban van, ahol biztos pontok mentén lavírozott, és tudta, hogy ismerik, követik fejlődését. Ellenben most, amikor heti egyszer vagy kétszer találkozik egy tanárral, aki még legalább három-négy osztályban tanít, a nevét se tudja pontosan, de elvárja tőle, hogy mindig a topon legyen az ő óráján. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire nehéz mindez! Mielőtt azt válaszolnánk, hogy régen is így volt, erre azt mondhatjuk, régen se volt jó. Azért, mert valamit elviseltünk, mert lenyomták a torkunkon, azért még nem volt az feltétlen öröm.
Ideje lenne átgondolni sok más mellett a felsősök terheit is, mert nincs abban semmi jó, 6-8 órájuk van, és értelmetlen anyagokkal tömik a fejüket, miközben nem tanulnak olyasmiket, ami az élethez szükséges: kommunikációt, empátiát, türelmet, pénzhasználatot, gyakorlati dolgokat, és nincs részük megfelelő szexuális felvilágosításban sem. (Félreértés ne essék, a szex nem pornó, ebbe beletartozik a testük, az érzelmi világuk, a másik nemhez való hozzáállásuk, a szerveik és azok működése és természetesen a védekezés is a terhesség ellen vagy az abortusz). Azért, mert álszeméremből ezekről nem beszélünk otthon, de az iskolából is kiiktatták, még léteznek, és a fiatalok más, nem megfelelő forrásból tájékozódnak. Hogy ez szülőként mennyire döbbenetes és rájuk nézve káros, az egy másik téma…
Összegzésként elmondhatjuk, hogy nagyon fontos megérteni, hogy egy felsőbe lépő kiskamasz nem lesz azonnal önálló, ügyes és talpraesett, ha addig nem volt az. Tanulnia kell az embereket, a helyzeteket, és hozzá kell szoknia a hirtelen jött változásokhoz. Ezért türelem kell hozzájuk. Rengeteg, hiszen mindemellett pimaszak, beszólogatósak, de a lelkük mélyén még kicsik és sebezhetők, amit palástolni próbálnak.
Kép forrása: Pinterest
