A gyerekkor sokszor olyan, mint kabáton a szakadás. Nem gondolunk rá minden nap, de ahogy nő a lyuk, az emlékezetünk egyre gyakrabban kukkant be és néz visszafelé. Ahogy belenézünk, mintha azonnal szépíteni is akarnánk a régmúlt történéseit. Ha néha sikerül átfestés nélkül magunk elé idézni egy képet, rájövünk, hogy nem minden csodálatos, amire jótékonyan úgy emlékezünk.
Gyerekként sem voltunk egymás közt angyalok. Nem ültünk mindig vigyázzban, várva a tanító nénit, közben meg aligha lestük tágra nyílt szemmel a tölcsért, amely fejünkbe tölti a tudást. Gonoszkodtunk egymással és az internet hatása nélkül is megkerestük közöttünk a gyenge láncszemet. Nem kellett feltétlenül ennek a gyereknek valamilyen különleges ismertetőjellel rendelkeznie, teszem azt kövérség vagy épp pápaszem. Valami belső iránytűvel afelé közeledtünk, akinél megéreztük, hogy a bántás célba ér.
Volt az osztályban egy Laci nevű fiú. Szőke, kerek fejű és mindig vigyorgott. Mintha állandóan sütött volna rá a nap. Nem volt különösebben buta vagy okos, viszont soha nem volt felszerelése. Hol a festéke hiányzott, hol az ecsetek, de legtöbbször a ragasztó, mert az gyorsabban fogyott a többinél. Még nem folyékony vagy stiftes ragasztót használtunk, hanem olyat, ami kenhető volt egy apró kanállal. Mintha mindenki arckrémes tégellyel járt volna iskolába. Anyám szerint ez fene nagy flanc volt, mert ők csirizzel ragasztottak, és jó volt úgy is. Az ilyen mondatokat mindig elengedtem a fülem mellett nagy büszkén, hogy én már nem abban a világban élek, és ettől menten jobban éreztem magam a bőrömben.
Az osztályban mindenki tudta, hogy ki a jómódú, kinek az apja nagygazda, vagy a TSZ mérnöke, esetleg szegényparaszt, aki épphogy megél. Ehhez mérten alakult ki a rangsor köztünk. Jobban kőbe volt ez vésve, mint a hieroglifák. És akit egyszer rávéstünk valamelyik fokra, az onnan feljebb már sose léphetett.
Laci igen alul volt. Már nem tudom, hogy ezt mivel „érdemelte ki”, de sokat szidta a tanító néni is, mi meg isten tudja miféle undoksággal gúnyolódtunk rajta folyton. Egy bandában benne lenni az azt jelentette, hogy nem lehet kilógni. Olyan nincs. Ha netán valaki nem értett egyet a tömeggel, megjárta. Így mindig azon igyekeztünk, hogy ne kerüljünk az osztály látóterébe úgy, hogy célponttá váljunk.
A már említett ragasztó nagy érték volt az osztályban. Nem lehetett kapni, ha volt is, drága volt. Gyerekországban egy matricának is aranyértéke lehet, hát még ilyesminek.
Az iskolánk két épületből állt. Az alsó és a felső külön volt és rá lehetett látni az egyikről a másikra, bár átellenben voltak száz méterre, köztük a kis park és iskolánk névadójának szobrával.
Egy napfényes őszi délutánon belénk bújt az ördög. Nem úgy játékosan, ahogy olykor mondjuk, hanem a maga teljes gonoszságával. Másodikosok lehettünk. Már elkezdődött az óra, de a tanító néni nem volt sehol. Kipakoltuk az ollót, színes papírt és ragasztót az asztalra, majd ordítozva élveztük a pár percnyi többletszabadságot. Lacinak megint nem volt semmije. Talán csak egy árva olló feküdt a gyűrött papírok között. Tudtuk, hogy a tanító néni nem fog kegyelmezni neki, biztosan megrángatja a fülét, vagy a fejére koppint. Ő is tudta.
Ezért elkezdett ragasztót kunyerálni. Nem járt sikerrel addig a pillanatig, amíg az egyik főgonosznak eszébe nem jutott valami. Nyolcévesek voltunk, már nem ártatlanok. A lány kipattant az osztály elé és elkiáltotta magát. Mind ráfigyeltünk. Azt kérdezte vigyorogva, hogy ugye adunk ragasztót Lacinak, ha kiáll az ablakba letolt nadrággal. A hangzavar óriási lett. Ordítottunk, ahogy a torkunkon kifért. Ha volt is köztünk jó érzésű, nem mutatta. Valószínűleg félt. Laci zavartan bámult maga elé, aztán kiült az arcára a szokásos furcsa grimasz, és megrántotta a vállát. Ránézett a lányra, aki mindezt kitalálta és tekintete üres maradt. Neki már mindegy, gondolta.
A következő pillanatban már fenn volt az asztalon. Mi kórusban ordítottuk, hogy tolja le a nadrágját. Végignézett az osztályon és arcán nem volt érzelem. Az ablak felé fordult és letolta. Visítottunk. Mindenki nevetett. Úgy ahogy csak a gyerek tud nevetni, ha a felnőtt nem látja. Ebben a pillanatban valaki elkiáltotta magát, hogy jön a tanító néni. Valóban közeledett a két épület közötti ösvényen. Lassan, komótosan lépkedett. Laci felhúzta a nadrágját, leugrott és egy papírlapot tartva körbement, hogy megkapja a ragasztót, amiért megszégyenült. Elcsendesedtünk. Fekete csend ereszkedett közénk, szinte megállt a levegőben. Mindenki adott neki egy kanálkával.
Nem mertünk már gúnyolódni sem. Hogy a tanító néni meglátta-e őt, sose derült ki. Az biztos, hogy amikor belépett a terembe, őszinte csodálattal nézett ránk. Meg is mondta, hogy nem számított rá, hogy ilyen rendesek leszünk. Hallgattunk.
De azon a napon a nyolc évemmel megértettem mit jelent rossznak lenni. Merthogy rosszat tettünk, azt jól tudtuk. Kétség sem fért hozzá, hogy akarattal bántottunk valakit. Az óra után a hatalmas udvaron ugyanúgy folyt a játék, ahogy más napokon. A fiúk fociztak, a lányok hintáztak, és nem sokat töprengtünk azon, egynek közülünk megszaggattuk a lelkét nem is olyan rég.
fotó: Pinterest
