Créme Brulée 17. rész – Mint egy rossz filmben…

“A rossz előérzetnek már nyoma sem volt a levegőben, viszont egy újabb csengőszó félbeszakította a lány ábrándozását.
Az ajtóban Oliver állt teli szatyor ennivalóval és egy szál vadvirággal.”

Az előző részeket itt olvashatod

– Jó reggelt! – mondta mosolyogva. – A virág nem bírta az utat, de egy kis víz talán segít neki.

Laura hol a virágra nézett, hol Oliverre. Most először kényelmetlenül érezte magát a jelenlétében. Balázs épphogy elment, és most betoppant ez az édes fiú, aki mindig tudja, mit kell mondani vagy tenni. Sosem tolakodó. Mégis zavarta valami. És ez a valami önmagában rejtőzött. Tele volt feltáratlan érzésekkel, amelyek most elárasztották és elvették az örömét.

Jó reggelt! Mindjárt megmentem – nyögte ki végre valahára. – Gyere be!

 
 

Oliver teljesen otthonosan a konyha felé indult, hogy letegye a szatyrot. Ekkor látta meg a földön heverő váza darabkáit.

– Hűha! Látom, itt valami gubanc történt! – jegyezte meg. – Segíthetek? – És választ sem várva rutinos mozdulattal felsepert, majd a rózsákat az árva vadvirággal egy másik vázába tette. A lány csak nézte, és feltűnt neki, hogy ennek a fiúnak minden olyan gördülékenyen megy. Nem problémázik, egyszerűen megoldja a felmerülő gondokat. Még azt sem kérdezte meg, hogy van-e másik vázája, hanem megtalálta. Egy percen belül a nappali közepén, a dohányzóasztalon pompázott a gyönyörű csokor kiegészítve egy szál árva vadvirággal.  Hűen tükrözte a két férfit: az egyik volt az elegáns, gyönyörű, a másik pedig a szabad, bolondos. És mindkettő különleges volt a maga nemében.

Laura viszont abban a pillanatban nem volt boldog. A vágyai teljesülni látszottak, de ez mégsem töltötte el örömmel. Hogy is van ez? – töprengett. Megkapja, amire vágyik, és most nem ugrál fél lábbal az örömtől?

– Ugye, most nem rohansz? – kérdezte Olivertől, aki az utolsó szilánkot vadászva seperte bele a szemetesbe a jobb időket látott vázát.
– Nem mondom, hogy nem, de most szeretnék együtt reggelizni veled! Hoztam egy rakás finomságot, ami nemrég készült a farmon.
– Akkor lássunk neki, farkaséhes vagyok! – mondta a lány. És valóban úgy volt. Akkorát kordult a gyomra, hogy mindketten elnevették magukat.

A konyhai kis asztal megtelt sajtokkal, két hatalmas baguette-tel, de Oliver hozott paprikát, paradicsomot, és ropogós töpörtyűt is. Egy apró üvegből áfonyalekvárt varázsolt elő. Azt mondta, az édesanyja főzte és isteni volt. Szinte mindenből ettek. Egyiküket sem zavarta, hogy a lekvár, töpörtyű és sajt kombináció akár furcsa is lehetett volna. A fiú előre megkent pár szelet kenyeret sajtkrémmel, és úgy nyújtotta Laurának, hogy az egy pillanatig sem jött zavarba a bekötött keze sutasága miatt.

– El kell mesélnem valamit, mielőtt visszamész dolgozni – mondta a fiú kisvártatva. – Nem akarom, hogy további baleset érjen, ezért légy óvatos!
– Andi?

– Igen! Az a lány nem komplett. Tudom, hogy ronda dolog így beszélni róla, de mindjárt megérted – jegyezte meg elkomorodva.
– Mi történt?
– Egy évvel ezelőtt apám felvette hozzánk dolgozni. Kedves volt, jókedvű, gyorsan beilleszkedett. És elkezdett rám nyomulni. Nem tolakodóan, inkább csak úgy finoman küldte a jeleket. Én meg vettem őket.
– Nem meglepő! Szőke, csinos és valóban mindig jókedvű – jegyezte meg Laura. Nem volt jó érzés hallgatni Olivert, ahogy Andiról beszél. Valamitől enyhén megsajdult a szíve.
– Igen… Elkezdtünk találkozgatni. De olyan arcát ismertem meg, amiről nem is sejtettem, hogy létezik. Mindenkit kritizált. Ha elkéstem a randiról, hisztériás rohamot kapott. Ha nem az volt, amit ő akart, szintén. Kezdetben azt hittem, hogy ez csak amolyan fellángolás, vagy rossz tapasztalatai vannak, aztán majd elmúlik. Nem akart elmúlni, sőt egyre gyakrabban hozott kellemetlen helyzetbe mások előtt. Így szakítottam vele.

Oliver nagyot sóhajtott.

– Nincs még vége. A szakítás után pár nappal fenyegető üzeneteket kezdett küldözgetni. Olyasmiket, hogy tönkre tesz. Persze, csak mosolyogtam rajta. Aztán elkezdett hívogatni naponta hússzor is. Ha nem vettem fel, írt. Amikor letiltottam, más telefonjáról küldözgetett fotókat magáról. Apámnak nem akartam szólni, mert tudtam, hogy kapnék a fejemre. Ezért vártam, hátha abbahagyja.

Laura döbbenten hallgatta. Nem mintha nem tudta volna, hogy létezik ilyesmi, csak valahogy mégsem tudta Andiról elhinni. Az asztalon tologatva a morzsákat, eltöprengett azon, milyen nehezen fogadják el az emberek a nemet.

– Két hét elteltével baleset érte az egyik nálunk dolgozó lányt. Eldőlt a létra, amin pakolt a polcokra. Eltört a keze. Nem gondoltunk semmire, mert sajnos van ilyen. De rá pár nappal egy másik lány is megsérült. A teherautóról rázuhant az egyik tejeskanna. Nem lett nagyobb baj, de meglepett, mert soha hasonló sem történt nálunk. Ekkor kaptam egy üzenetet egy idegen számról. Ez volt benne: Milyen furcsa balesetek érik a lányokat! Van kedved megállítani a sorozatot?
– Atyaisten! Azt hittem, ilyen csak a filmekben van! – kiáltott fel Laura. – Mit tettél?

Oliver keserűen legyintett. Még mindig nem vettem komolyan, nem rohantam apámhoz, hogy rúgja ki. A harmadik este után, ami olyan forrázós volt, mint a tied, már tudtam, hogy lépnem kell. Mivel egyik esetet sem lehetett bizonyítani, apám egyszerűen felmondott neki, és plusz egy havi fizetéssel kiadta az útját. Annyit még mondott neki, hogy vannak ismerősei a rendőrségen, és ha nem hagyja abba, megkeresik.
– Mindezek után Madame Novák felvette?
– Ő nem tudhatott róla, eszembe sem jutott elmesélni neki. Amikor megláttam, hogy néhanapján ott van, kirázott a hideg. De senkinek nem mondhattam el, mert az ilyesmi mindig ostobaságnak tűnik, ha valaki nem éli át. Így hallgattam. És ekkor jött a te eseted. Azonnal sejtettem, hogy nem véletlen.
– És most mi legyen?
– Most beszélni fogok Madame Novákkal. Soha többet nem veszem félvállról ezt a veszélyes nőt. Attól félek, neked is van mitől tartanod. Biztosan kifigyelt bennünket.
– De hát semmi nem volt köztünk!
– A másik három esetben sem volt közöm a lányokhoz. És mégis…

Mindketten hallgattak egy ideig. Oliver története láthatatlan szálat font közéjük. Az egyik végén állt egy fiú, aki Laurát akarja, a másikon pedig Laura, aki nem tudta, mit akar.

– Mindenesetre vigyáznod kell vele… Ha csak lehet, kerüld el. Bár lehet, hogy Madame Novák megoldja a problémát, ha megérti, hogy Andi eszelős. Be kell avatnom a részletekbe, bármilyen kellemetlen is.
– Meg fog érteni, ebben biztos vagyok – jegyezte meg halkan Laura. Oliver nem tudta, hogy őt rokoni szálak fűzik a főnökasszonyhoz. Talán ez is segíteni fogja őt abban, hogy Andi ne kerülhessen többé a közelébe. Úgy tűnik, így is valamivel szerencsésebben megúszta, mint a többiek. Talán az őrangyala csak félre nézett.
– Most mennem kell! Elintézem ezt a kellemetlen beszélgetést, és ha van kedved, kirándulhatnánk egyet! Gyönyörűen süt a nap, és rád fér egy kis séta, jó?

A lány elmosolyodott. Úgy érezte, menten kipukkad, annyit evett. Tetszett neki az ötlet, hogy Oliverrel töltse a délutánt. Csak úgy kötetlenül, lazán. A szeme igent mondott.

A fiú felállt.

– Aurevoir, Mademoiselle – mondta játékosan meghajolva. – Akkor nem sokára!

És már ott sem volt.

Ahhoz képest, hogy még csak délelőtt volt, igencsak felgyorsultak az események. Délután Oliver, másnap Balázs. Mintha két vasat tartana a tűzbe, pedig egyet sem tartott. Egyszerűen képtelen volt eldönteni, mit csináljon. Oliverrel való kapcsolata pár lépéssel előbbre tartott. Nem a csók miatt. Inkább a meghittség és a könnyedség érzése miatt, amit a fiú jelenlétében érzett. Balázs viszont Balázs volt. Az elérhetetlennek tűnő vágyálom, aki mégis karnyújtásnyira került. Vajon mit lehet tenni ebben a helyzetben? Mindenki álmokból sző valóságot, aztán meg csodálkozik, ha csalódik. Az élet mindig egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Most azonban mindkét kezét nyújtja, ami szokatlan. Vajon ez nem jelenti azt, hogy majd egyszerre is akar visszavenni mindent?

Kinn ragyogóan sütött a nap. A fénye bekúszott a függöny résein a szobába. Megvilágította a csokrot. A szellőrózsák csillogtak, az apró mezei virág azonban állta a csillogást a maga szerénységében. Nem volt sem drága, sem értékes. Erős volt és mindet túlélő, ahogy az utak szélén minden gizgaz.

Folytatás szombaton

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here