„Laura szája a füléig szaladt. Sikerült! Ez a nap valami új kezdete lesz, érezte. És ettől még az októberi nap is vigyorogni kezdett a fák sárguló levelei közt.”
Az előző részt itt olvashatod
Alig volt dél, amikor Laura kilépett új munkahelye ajtaján. Az aprócska csengő az ajtó felett épphogy megrezzent, és alig hallhatóan jelezte, hogy távozik a vendég. Jelen esetben az új felszolgáló vagy pultos, vagy ki tudja mi…, csak ne egy napig tartson, gondolta a lány. Még mindig alig tért magához, mert minden túl rózsaszínben tündökölt. Nem szoktak az ő napjai így indulni. Erre most egy padon üldögél, nézi a mindig siető embereket és tudatosítja magában, hogy van állása, ha ügyes lesz.
Az nem volt teljesen igaz, hogy nem volt gyakorlata a felszolgálásban, mert középiskolás évei alatt a nagybátyja kicsiny balatoni éttermében beállt olykor hetekre is. A zsebpénz jól jött, de legjobban a vendégekkel való ismerkedést szerette. Alig tíz év alatt viszont megváltozott a vendégsereg. Sokkal több lett a morgós, beszólogatós, vagy egyszerűen barátságtalan ember, de Laura még mindig képes volt mosolyogni, és pár mondattal leszerelni a tolakodó megjegyzések tulajdonosait.
Így a langyos, őszi napsütésben azon töprengett, vajon miért nem tudnak kedvesebbek lenni egymáshoz az emberek.
A szemközti padnál is egy anyuka veszekedett a gyerekével, mert az elesett. Mintha az bűn lett volna. Kissé távolabb egy párocska marakodott. Őket nem hallotta, de a mozdulataik nem árulkodtak nagy egyetértésről. Nem messze a szemeteskocsi tolakodó dübörgéssel gurult az úton, amikor a nyomában felvert levelek kavalkádjából kilépett egy férfi. Nem, inkább úgy mondhatnánk: A Férfi. Félhosszú átmeneti kabátja tökéletesen állt rajta. Nem lógott, nem gyűrődött bele a nyakába, mint a legtöbbnek. Nyakában laza sál volt, és borostás arcán elmerültek a gondok. Akkurátusan haladt előre, pontosan úgy, mint aki tudja, hogy tervei vannak, és ezek nem tűrnek halasztást. Elhaladt Laura mellett, de rá sem nézett. Miért is tette volna? Nem készült ismerkedni. Látszott rajta, hogy a világot igen távolról szemléli.
Nem lehet valami kedves, gondolta a lány. Sötétbarna haját tökéletesre fújta a szél, de arcán nem rezdült egy izom sem. Mint a filmeken. Ha most a moziban látná a jelenetet, akkor biztosan elszakadna a pasi táskája, vagy a lány épp elé ájulna, és a hős megmentené. Karjába venné, a padra fektetné finoman, és közben azon járna az esze, hogy milyen gyönyörű is jövendő áldozata. De a valóságban nem volt sem ájulás, sem megmentés. A jelenség jött és már el is tűnt a sarkon.
Laura felállt, és abbahagyta az álmodozást. Még be kellett ugrania a tisztítóba, aztán megígért a szomszéd néninek egy komplett ablaktisztítást, és ha mindezzel végzett, várta egy jó könyv, amelyben Frida Kahlo tanítja meg szeretni az olvasót.
Másnap reggel nyolckor hétkor már a Créme Brulée ajtajában toporgott. Nem sikerült elsőnek érkeznie, mert rajta kívül már négyen szorgoskodtak odabenn. Vett egy mély levegőt, és kinyitotta a csengettyűs ajtót.
– Már megint nem zárta be valaki maga után az ajtót – mondta morogva egy copfos lány. – Megint nekem jut a kellemetlen feladat…
– Ne aggódj, nem tolakodó vendég vagyok! Itt fogok dolgozni. Remélem. – mondta nevetve Laura, és hirtelen elszállt minden félelme.
– Az más! Nagyon kell a segítség! Mi a neved?
Kölcsönös bemutatkozás után a lány, akiről kiderült, hogy Izabel a neve, hátra vitte a raktárhoz. Kerestek egy csinos fekete szoknyát, hozzá fehér blúzt és egy piros kötényt.
– Vedd fel ezeket! Ha valamelyik nem jó, azonnal szólj, mert Madame Novák nem tűri, ha valaki slampos. Ha a kötényeden egy foltot is meglát, lenyel keresztben.
Laurának tetszett a szűk szoknya, ami épp a térde felett végződött. A blúz is klasszikusan elegáns fehér darab volt, amit mindenhol lehet látni. A kötény viszont meggypiros és fodros. Az egész egyszerű volt, de mutatós.
Nem kellett szólnia, mert minden passzolt rá. Karcsú, nyúlánk alakjára nem volt nehéz jó holmit találni. Csak a cipő okozott gondot. Azt ugyanis nem kapott, és amiben jött, az egy fekete tornacipő volt.
Ahogy elkészült és tétován szemlélte a lábát, megjelent Madame Novák.
– Bonjour! Látom, a cipővel lesz némi gond – jegyezte meg. – Tegnap kiment a fejemből. Talán hetes lehet a lába… – morfondírozott. – Hozok magának valamit.
Azzal elviharzott. Laura még köszönni is elfelejtett.
Pár perc múlva egy nem túl szép, de kényelmesnek látszó cipővel tért vissza, aminek a sarka lehetett vagy három centi. Arra tökéletesen megfelelt, hogy órákon át elviselhető legyen benne a szaladgálás.
– Próbálja fel ezt! Ma a pult mögött kezd. Nézelődjön, figyeljen! Vannak törzsvendégeink, hamar észre fogja venni őket, mert már kilenckor megérkeznek. Legyen kedves és türelmes, főleg egy idősebb úrral. Kicsit fura a beszéde, de meg fogja érteni. Ő mindig a pulthoz ül, gondolom ma sem lesz másként.
– Köszönöm! Igyekezni fogok. És figyelek – mosolyodott el a lány.
Úgy érezte, ez a munka éppen neki való lesz. Nem lesznek határidők, eszement versenyzések különböző projektekért, egyszóval egészen más lesz minden, mint amiben élt éveken át.
Két lány gondosan törölgette az asztalokat, egy virágokat rendezett, egy fiú meg a pultba pakolta a ropogós baguette-ket, amelyek rogyásig voltak minden finomsággal. A sajtok illata azonnal megcsapta Laura orrát. Imádta mind.
Mire mindent áttanulmányozott, és kezdte kissé otthonosabban érezni magát, nyitott is a kávéház. Két percen belül már több asztalnál is ültek. Egyelőre nem volt sok dolga, mert csak figyelt és nézelődött, ahogy azt utasításba kapta. Az illatorgia meghozta az étvágyát, de nem mert enni, mert nem tudta, ezen a helyen mi a szabály.
Volt, aki csak bejött, vett egy szendvicset és már ment is. Akadtak, akik friss baguette-ért szaladtak csak át a közeli irodaházból, de a ráérősebbek leültek, és kortyolgatták kávéikat vagy ízesített csokoládéikat. Aznap reggel Ives Montand búgott bele a levegőbe, és csodás hangja betöltötte a helyet.
Laura bámulta a vendégeket, de csak úgy feltűnésmentesen, hogy kifigyelje szokásaikat. Várta az idős urat, akire figyelmeztette Madame Novák. Amikor legközelebb nyílt az ajtó a felszolgáló lányok izgatottan összesúgtak. Olyan hangosan, olyan feltűnően, hogy Laura is felfigyelt az érkezőre. A tegnapi férfi volt, akit megcsodált, a nagyon jóképű, az állati delejes zöld szemével. A kávézó legtávolabbi sarkában foglalt helyet egy kétszemélyes asztalnál. Kinyitotta laptopját és várt. A lányok kő, papír, ollóval döntötték el, ma ki menjen oda hozzá. Judit lett a soros. Bele is pirult az örömbe.
– Látod azt a pasast? – kérdezte Laurától az aznapi vesztes. – Szinte minden nap bejön. Sajtos croissant-t kér meg kávét. Minden alkalommal csak ennyit. Viszont nem bírja, ha zavarják. Cserébe hatalmas borravalót ad.
– Jól néz ki – jegyezte meg Laura.
– Jól? Na, te aztán tudsz lelkesedni! Ez a pasi száz nőből százkettőnek jön be! Nézd meg a kezét! Azok az ujjak! És a szája… Mmm… Te jó ég! Menten nyakába vetem magam!
– Vár valakit?
– Nem tudjuk. Mindig egyedül van. Ül a laptopja előtt, ritkán mosolyog. De ez a titokzatosság az, ami azonnal feltűnik.
– Nem lehet, hogy szimplán barátságtalan?
– Lehet, de kit érdekel, ha valakinek ilyen teste van.
A lány elaléltan bámulta. Vajon a zakó alatt, hogyan tudta feltérképezni a testét? –töprengett Laura. A sál aznap is a nyakában volt. Csak akkor vette le, amikor megérkezett a kávéja. Judit hiába rebegtette műszempilláit, hiába próbált kedveskedni, egy köszönömön túl mást nem kapott. Lógó orral tért vissza a pulthoz.
– Ma sem lettünk okosabbak! – jegyezte meg. – Még a nevét sem tudjuk, pedig hetek óta figyeljük.
– Lányok, lányok, ideje abbahagyni a trécselést és figyelni a vendégekre – robbant be közéjük Madame Novák. – Már megint azt a férfit bámuljátok? Ha húsz évvel fiatalabb lennék, biztos, hogy nem csak bámulnám… – jegyezte meg a bajsza alatt.
Laura elgondolkodott a véletlenen. Tegnap is látta, ma is. Mindkét alkalommal megdobbant a szíve, pedig csak egy ismeretlen volt. Az meg egyenesen zavarba hozta, hogy a többiek is ennyire odavoltak érte.
Kb. egy órán át dolgozott az ismeretlen, majd fizetett. Juditka repdesett, de nem a borravaló miatt, hanem mert hozzáért a kezéhez, amikor átvette tőle a pénzt. Igaz, hogy ez teljesen véletlen volt, de ő mégis jelentős előrelépésnek titulálta.
A férfi utánozhatatlan lazasággal nyaka köré tekerte a sálat, felvette a táskáját, és elindult az ajtó felé. Nem nézett senkire, és már kinn is volt. Az asztalán hagyott telefonja viszont váratlanul csengeni kezdett. Mivel Judit és a másik lány is vendégnél volt, Laura ment érte.
A kijelzőn a hívó Évám név alatt szerepelt. Felemelte és már fordult is meg, amikor észrevette, hogy a férfi ott áll mellette.
– Parancsoljon, ezt itt felejtette – mondta Laura és gyorsan átnyújtotta neki.
A titokzatos férfi ráemelte tekintetét és csak ennyit mondott:
– Köszönöm, de nem csak ezt.
És már ott sem volt. Hogy mit értett ez alatt, nem lehetett tudni. Laura viszont belepirult a rövid közjátékba. Akkor, abban a pillanatban eldöntötte, hogy kideríti, ki lehet a sármos pasi. No meg kije lehet neki Évám?
Folytatás vasárnap este
