A gyönyörűen csomagolt aranypapír egy képkeretet rejtett. A képen egy szőke lány integetett valakinek csillagszemmel. Háttérben látszódott a Balaton és a Tihanyi Apátság. A lány ismerősnek tűnt. Laura biztos volt benne, hogy látta már. Ismerős volt a tekintete. Hullámos haját a balatoni szél sejtelmesre kócolta. Szemében szerelem és ragyogás fénylett. És ez a lány nem volt más, mint Ilona, a sosem látott nagymamája.
Az előző részeket itt olvashatod
Laura értetlenül nézte a vidáman integető lányt a képen. Lehet, hogy képzelődik? Soha nem látta a nagymamáját, pláne nem fiatalon. Lehet, hogy csak beleképzeli a hasonlóságot? Lehet, hogy a fantáziája vicces játékot űz vele? Hogy lehetne azon a képen ő? Ha meg valóban ő van rajta, akkor indul el csak a kérdések sora. Ki küldte? Miért? Mi köze neki ehhez a régi képhez? Vajon Luca mit szól majd ehhez?
A telefonja után nyúlt, lefényképezte és átküldte neki. Nem jött válasz. Várt pár percig, de semmi. Úgy döntött, felhívja.
– Mi a fene van már, hiszen most jöttem el tőled? – szólt bele a húga barátságtalanul.
– A kedvességed lenyűgöző – mondta Laura sértetten.
– Ne haragudj, de épp most estem be a lakásba. Egy barom majdnem nekem jött a sarkon a rozzant tragacsával és centikre kerültük el az ütközést. Piszkosul megijedtem.
– Nem lett semmi bajod? És a kocsi?
– Köszönjük érdeklődésed, de megúsztuk, csak a szívem akar még a testemen kívül dobogni.
– Szegény! Nyugodj meg! Tudod, milyen forgalmas az az utca, ahol laksz…Már akkor is tudtad…
Luca türelmetlenül felciccent.
– Oks, mondd, miért kerestél! Ja, a kép! Mi van vele?
– Neked nem mondd semmit? Nem ismerős?
– Nem. Valami régi fotó és kész.
Laura felsóhajtott. Nem jutott előre egy lépést sem. Lucának amúgy sem volt érzéke a régi dolgokhoz. A mában élt és bölcsen nem nézett vissza soha.
– Akkor jó, lehet, hogy csak képzelődöm. Hagylak is, menj tanulni! – mondta végül kissé ironikusan.
– Ha lenyugszom, veszek egy illatos fürdőt, utána meg irány a net! Na, csá, nővérkém!
Azzal kinyomta. Meg se kérdezte, hogy mi a csudáért érdeklődött Laura. Nem lehetett rá haragudni, mindig ilyen könnyed és felületes volt.
Újra felvette a képet. A finom, régi fakeret csodálatos munka volt. Míves, a maga nemében egyszerű, mégis mutatós. A kis kapcsok, amelyek rögzítették hátul a képet, nagyon apró oroszlánfejben végződtek. Hasonlóan a ládikóhoz. Akárki küldte ma a csomagot, köze kellett, hogy legyen az előző napihoz. Most nem tűnt ijesztőnek Laura számára az ajándék. Azt érezte, a feladó tudatni akar vele valamit. Hogy mit, arról sejtelme sem volt, de köze lehet hozzá és a családjához. A képen lévő lány kétségtelenül Ilona mama volt. És a mama vagy az élete valami titkot hordoz magában, amelynek morzsáit valaki most elhinti nála.
Csak egy alapos vizsgálat után vette észre az odafirkantott írást. Egyetlen szó volt a kép bal felső sarkában: Állandóan. B. Ettől melege lett. Most már bizonyos, hogy a három ajándék feladója ugyanaz, célirányos és nem véletlen. Valaki közölni szeretne valamit, és abban reménykedik, hogy ő megfejti. De neki sejtelme sem volt. A filmekben ilyenkor ezer asszociáció indul el a főszereplő fejében, és perceken belül össze is áll minden. De Laura a kis szobájában ülve, gondolataiba merülve nem tudott rájönni semmire.
Kinn már sötét lett. Az őszi est korán átvette a fénytől a hatalmat. Oliver sem kukkantott be.
Laura ettől kissé elszomorodott, de megértette. Lehet, hogy csak egy kósza ötlet volt a fiútól, ami a nap folyamán lényegtelenné vált.
Másnap reggel borongós időre ébredt. Mégsem volt rosszkedvű, mert tele volt kíváncsisággal. Kitalálta, hogy rejtett módon elkéri Juditkától a rózsa mellé tett első számú kártyát és nyomozásba kezd.
Gyors zuhany után, a fürdőszoba tükre előtt belévágott a gondolat. Jó, jó, hogy a lábujja már nem fáj annyira, de mi lesz ma a lábán? Amíg ezen töprengett, festett magának egy rejtélyes szemet, de nem túl erőset, majd halvány rúzst tett fel. Haját hagyta szabadon szállni. Határozottan jobban nézett ki, mint előző nap.
A cipőszekrény egyetlen olyan cipőt sem rejtett, amelybe kényelmesen belepasszírozhatta volna a lábát. Volt ott hegyes orrú, gömbölyű és szaladgálós is, de mind kényelmetlennek bizonyult. Megint a tornacipő lesz a mentsvára? Madame Novák nem fogja díjazni. Miközben egy csinos, zöld ruhába bújtatta magát, ami az egyik kedvence volt, mert kiemelte az alakját, mégsem volt hivalkodó, tekintete a szekrény mélyén lapuló lábbelire esett. Ezüstcsat díszítette elegáns topánka volt. A nagymama után marad itt, amikor megörökölte a lakást. Réginek, de csinosnak tűnt. Eddig még egyszer sem jutott eszébe felpróbálni sem, nemhogy viselni. Ereklye volt, mint pár különleges ruha, ami a mama után maradt. De most hívogatta. Felemelte. Tökéletesen passzolt a lábára. Hamupipőke született a 21. században. Igaz, hogy a királyfi most késett, de majd csak befut, gondolta vidáman. És ma semmi, de semmi nem akadályozza meg, hogy lássa titokzatos férfit, aki napok óta lázban tartja.
A régi-új cipőben nagyon óvatosan nyitotta a kaput és indult a Crémebe. Nem volt hideg, inkább csak eljátszott az ősz a nyárral. A levelek már elengedték a fák ágait és zörgő játékkal kavarogtak a macskaköveken. Szép arcát mutatta aznap reggel a város. Már éledezett, de még nem rohantak az autósok eszementen. Laura elvarázsoltan bámulta a csendes utcákat, a kovácsoltvas kerítéseket, amelyeken sárgult a vadszőlő levele. Szeretett itt élni. Főleg ilyen reggeleken.
A Créme Brulée előtti kis asztalok még nem várták a vendégeket, mert a székek rájuk hajolva pihentek.
Hátul ment be, ahol a kiskapu hajnalban nyitva várta a szállítókat. Az udvar is csendes volt. Benyitott és meglátta Izabelt, Juditkát és velük egy eddig ismeretlen lányt. Mindhárman felé fordultak.
– Rendben vagy? – kérdezte Juditka kedvesen. – Nem hittük, hogy ma már jönni fogsz. De azt sem, hogy nem rúg ki Madame Novák.
– Ennél kevesebbért is repült már valaki! – tette hozzá Izabel.
– Úgy tűnik, szerencsém volt – mondta Laura elgondolkozva.
A harmadik lány ekkor lépett hozzá.
– Már hallottam rólad – mondta gúnyosan. – Andi vagyok. Olykor beugrom segíteni. Amolyan Jolly Jokerként.
Laura nem értette a hangjában megbújó élt, de arra gondolt, lehet, hogy ő túlérzékeny mostanában.
Bemutatkozott, majd szekrényéhez lépett.
– A rózsa meg nem nekem jött, ez már biztos! – közölte Juditka váratlanul. – Végigkérdeztem mindenkit, aki ismer, de egyikük sem vállalta. Ciki is volt. Izabel szerint te kaptad! – nézett Laurára somolyogva. – Csak a kifutófiú elbénázta.
– Én? – fordult meg Laura, hogy lássa, komolyan beszél-e.
– Igen, te, hisz aznap te voltál végig a pult mögött, kivéve azt a pillanatot, amikor a virág befutott.
– Na, ez érdekes! – Nem volt túl meggyőző a csodálkozása, mert valahol a gondolatai legmélyén már erre a következtetésre jutott. – Ha jól emlékszem, volt benne egy kártya. Megmutatod?
Ennél könnyebben, magyarázat nélkül megszerezni a kis lapocskát nem lehetett volna.
Juditka belenyúlt fodros köténye zsebébe és kihalászta.
– A rózsát ne akard! Hazavittem
– Jól tetted! – nevetett Laura és átvette a kártyát. Nem is vette észre, hogy az új lány milyen megvetően figyeli. Izabel figyelmét azonban semmi nem kerülte el. Tudta az okát, de egyelőre nem akart róla szólni.
A készülődés percei gyorsan teltek, és nyolckor már szállingózni kezdtek a vendégek. Laura zsebében a kártyával belefeledkezett a munkába. Jó volt látni a mosolygós arcokat, amint átveszik a friss, meleg baguettet, a töltött péksüteményeket, és csodálatos sajtokkal bőven megrakott szendvicseket.
Nem sokkal kilenc óra után megérkezett az egyik törzsvendég is, az idős, szomorkás arcú úr. Helyet foglalt, de most nem a pultnál, és szemmel láthatólag idegesen várt valakit. Kért egy erős kávét meg egy sajtos croissant-t és gyakran az ajtóra emelte a tekintetét. Egy könyv volt előtte, de nem olvasta, inkább csak pihentette rajta a kezét. Többször Laurán felejtette a szemét, ilyenkor lágy mosoly játszott az arcán, de utána gyorsan elmerült az emlékeiben.
A titokzatos zöldszemű azonban nem jött. Tizenegy is elmúlt. Laura kicsit ideges volt, mert nagyon készült a viszontlátásra. Az órák szélsebesen tolták a napot előre. A vendégkör kicserélődött. Dél körül ebédhelyettesítő, könnyű szendvicsért estek be a környékbeli irodaházakból. Az idős úr jó ideje tárgyalt valakivel, aki rengeteg papírt mutatott neki, majd aláíratott vele egy rakásnyit, és végül egyszerre távoztak.
Jóval dél elmúltával befutott Madame Novák is. Szemével végigmérte alkalmazottait. Laura lábát sem felejtette ki.
Csak ennyit mondott neki:
– Örülök, hogy jobban van a lába.
– Köszönöm. Még nem tökéletes, de sokkal jobb, mint tegnap.
– A cipőjét hol vette? Nagyon szép az ezüstcsat rajta.
– Elnézést, ha nem felel meg. Egyszerűen ebbe fért bele a lábam.
– Nem, nem erről van szó – mondta Madame Novák. – Csak ismertem valakit, akinek pontosan ilyen cipője volt.
– Valóban? A nagymamámé volt, és ma rátaláltam a szekrény aljában.
– A nagymamájáé? – kérdezett vissza a főnökasszony. Arcán gondfelhő futott át. – Akkor nem mai darab.
– Nem, de nagyon kényelmes. És szép.
Erre már Madame Novák nem mondott semmit.
Megfordult és elsietett. Senki nem látta, hogy könnybe lábadt szemét próbálja titkolni.
Laura úgy érezte, megúszta különösebb leszidás nélkül, bár a cipő az csak egy cipő.
Fél óra múlva azonban kifordult a világ a sarkából. Nyílt a csengettyűs ajtó, és megjelent a várva várt férfi kezében egy négyzet alakú csomaggal.
Folytatás pénteken
Huu, egyre függőben leszek!!!!
függőbb