Créme Brulée – 9. rész – Ilona titka

“Fél óra múlva azonban kifordult a világ a sarkából. Nyílt a csengettyűs ajtó, és megjelent a várva várt férfi kezében egy négyzet alakú csomaggal.”

Az előző részeket itt olvashatod

Laura kis híján elejtette a ropogós péksütemény, amit épp átnyújtani készült egy kedves idős hölgynek. A zöldszemű a szokásosnál is jobban nézett ki. Bár nem mosolygott, szeme sarkából a pult felé lesett. Amikor meglátta a lányt, sóhajtott egyet. Senki nem tudhatta, kinek szól a sóhaj. A lány viszont hirtelen nagyon boldog lett. Egyszerűen csak azért, mert meglátta, mert elvarázsolta és azt érezte, ez a férfi álmainak netovábbja. Néha elég valaki jelenléte, hogy napsugárba öltözzön a szívünk.

Hol volt már az előző napi baleset? Hol volt már a ládikó, rózsa és a képkeret Bermuda-háromszöge? Semmi nem számított, csak a férfi, aki leült a megszokott asztalához és várta, hogy valamelyik felszolgáló lesse kívánságát. Az aznapi sorsolás győztese Izabel lett, aki szemmel láthatólag elvörösödve közeledett. Laura nem tudta, hogy a szerelem teszi-e nála is, vagy egyszerűen csak izgatott. A férfi Izabelre nézett, és hosszan mondott neki valamit. Nem tűnt rendelésnek, mert ahhoz nem kellett volna ennyi ideig beszélnie.

 
 

Laura megrázta a fejét mintegy ostobaságában. Hogy a fenébe jut eszébe, hogy a férfi nem a kívánságát mondja? Ugyan mi mást magyarázna Izabelnek? Egy biztos, a lány bólogatott, válaszolt, aztán megint bólintott. Amikor visszaért a pulthoz, csak annyit súgott:

– Ez egy jó nap!

Nem tudni, mire értette. A szeme pajkosan csillogott, ahogy Laurára nézett, aki kissé elkenődött. Izabel… A szép vörös Izabel. A szeplős arcával és fitos orrával. Mint egy francia színésznő egy pikáns filmből. Mindenkinek tetszik. Ha férfi lenne, ő is őt választaná. Nem csoda, hogy a zöldszeműnek is bejön. Akkor tehát a rózsa mégse neki szólt. Mindkét lány félremagyarázta a helyzetet.

Ettől még jobban elkeseredett. Váratlanul a lába is elkezdett fájni. A régi cipő úgy szorította össze a lábfejét, mint valami bilincs. A sírás kaparta a torkát, ami azért is szégyenletes volt, mert eddig szó sem volt szerelemről, most meg féltékeny.

Tett-vett a pultnál, aztán a megnövekedett forgalom elterelte a gondolatait. A férfi szokás szerint kávét ivott, dolgozott a laptopján, aztán kért egy ásványvizet és szemmel láthatólag várt valakit. Sokat nem kellett várnia, mert alig negyed óra múltán megérkezett az a nő, akivel Laura látta a régiségboltban. Kedvesen üdvözölték egymást, és valamiről nagyon egyeztettek. Laura észrevette, hogy a nő sokszor megérinti a zöldszemű vállát, karját, és ha ránéz, mindig nevet a szeme. Ez nem esett jól neki.

Egyszer Madame Novák is előbújt a kuckójából és gyors pillantással végigmérte a terepet. A szeme kitágult, az álla leesett, amikor a titokzatos férfi asztala felé nézett. Az biztos, hogy nem a férfi miatt, mert őt már láthatta többször is. A nő viszont valamiért felkeltette az érdeklődését. Úgy vizsgálgatta, mintha nem hinné el, hogy azt látja, amit. Értetlensége morgásba csapott át. Idegesen járkált fel és alá, de csak magában morgolódott. A lányok azonnal látták, hogy valami nagyon aggasztja, megszólítani egyik sem merte.

Végül, amikor Laura munkaideje lejárt és menni készült bár nem szívesen, magához kérette.

A lány megdöbbent, mert aznap nem volt semmi gáz a levegőben, legalábbis a részéről nem. A cipőben a csillagokat látta, de akkor se vetette volna le, ha parázs lett volna a talpa alatt.

– Parancsoljon, asszonyom! – mondta zavartan, amikor megállt Madame Novák asztala előtt a már jól ismert kis irodában.
– Kérem, foglaljon helyet! Szeretnék néhány személyes jellegű kérdést feltenni önnek.
Laura összezavarodott. Ugyan miről? – töprengett
– Ugye, azt mondta nekem, hogy a cipő, ami most a lábán van, a nagymamájáé volt
– Igen
– Meséljen nekem róla
– A mamáról
– Igen! Később elmagyarázom, de most tudni szeretnék róla néhány dolgot
– Gyerekkoromban nem ismertem őt. Külföldön élt. Már kamasz voltam, amikor váratlanul hazaköltözött. Utána nagyon közel kerültünk egymáshoz. Sokat voltam nála. Öt éve halt meg. Nagyon visszavonultan élt, mert hosszú ideje beteg volt.

Madame Novák figyelmesen hallgatta, közben idegesen dobolt az ujjaival.

– Hol külföldön?
– Egy francia kisvárosban nem messze Párizstól. Ezt mesélte nekem. Volt egy kedves kis üzlete, ahol dísztárgyakat árult, főleg turistáknak. Ennyit tudok róla.
– És miért ment külföldre?
– Valami családi ügy miatt. Ezt már az anyukám mesélte.
– Családi ügy… Hát így is lehet mondani – morogta az asszony. Arcán gondfelhő suhant át.
– Elmondaná, miért érdekli ez magát? – tette fel a kérdést Laura, mert lassan legyőzte félelmét a kíváncsiság.  Érthetetlen volt, hogy itt, abban a kis irodában ő most a mamáról mesél.
– Annyit mondjon még nekem, hogy hívták a nagymamáját?
– Kertesi Ilona. Férje nem volt, ez a lánykori neve.
Madame Novák elsápadt.
– Tudtam, tudtam…- sorolta félhangosan.
– Elnézést, de mit?
Madame Novák hirtelen nem tudta kimondani az igazat. Vett egy mély levegőt, majd kibökte:
– Azt, hogy ő a testvérem.

Laura kis híján leesett a székről döbbenetében. Az nem lehet. Madame Novák téved, hiszen a mamának nem volt testvére.
– Soha nem hallottam, hogy lett volna neki testvére. Egyszer sem említette – tiltakozott.
– Azt nem csodálom. Apánk kitagadta. El is üldözte.
– Az én dédapám? És akkor ön a rokonom? – A kérdések hirtelen ezrével kezdtek tolongani Laura fejében. – Hogyhogy nem tudta, hogy itthon van? Hogyhogy nem keresték egymást?
– Azt hittem, meghalt. Apánk ezt mondta. A számára biztosan, de mindenki így tudta a családban.
– Istenem, ez borzalmas! – kiáltott fel a lány. – Mit vétett Ilona mama, hogy ez lett a sorsa?
– Amit a lányok legtöbbje annak idején… Terhes maradt, férj nélkül. Ezt a szégyent meg egy ilyen kisvárosban nem lehetett elviselni. Apánk mindenkinek azt terjesztette, hogy külföldre küldte tanulni, és végül kinn maradt.
– És anya? Az ön unokahúga?
– Nem tudom, hogy ő mit tudott.
– De anya itt nőtt fel! Soha egy rossz szót nem mondott a mamáról. Azt sem mesélte, hogy elhagyta volna. Csak annyit tudtunk, hogy a mama Franciaországban él, a család többi része meg itthon.  Nagyapa is…

Madame Novák próbálta összerakni a mozaikot, de látszott rajta, hogy nem sikerül neki, ahogy Laurának sem.
– A cipő… A cipő volt, ami nyomra vezetett. Senkinek a városban nem volt ilyen gyönyörű, ezüstcsatos cipője. Az volt Ilona lábán, amikor feltettük a vonatra. Apánk ránézni sem tudott. El sem köszönt tőle. Anyánk pár éven belül meghalt.

Laura csak ült és gondolkozott. Eszébe jutott, hogy a fényképet is megemlíthetné, de mégis hallgatott. A régmúlt váratlanul életre kelt darabkái nagyon megviselték. Valahogy mindenki más lett, mint aminek eddig hitte.

A mama megesett, elhagyta a lányát, az ő anyját, vagy egyszerűen csak nem maradt együtt azzal, akitől gyereket várt. A dédpapa könyörtelen módon eltávolította a lányát, és még az emlékét is kiradírozta a családi emlékezetből. Laura anyja tovább vitte a titkot, vagy csak nem tudott a részletekről.

Viszont valaki tud mindent, mert nem véletlenül kapta a fényképet. Vajon mit akar tőle az ajándékok küldője? Mi köze mindennek hozzá, amikor ez már rég volt? Mindenki megbűnhődött, a család szétesett, és a titkokat olyan mélyen őrizték, hogy évtizedekig el tudtak tűnni az emlékezetben.

– Jaj, Madame Novák, én igazán sajnálom, hogy felkavartam önt. Eszembe sem jutott, hogy egy régi cipő ennyi jelentéssel bír.
– Ugye, tegezhetlek most már?
– kérdezte az asszony mosolyogva. Mielőtt választ kapott volna, felállt és odatipegett Laurához. Átölelte, megsimogatta a haját.
– Nagyon hasonlítasz a megboldogult húgomra… A szemed teljesen olyan, mint az övé…

Laura meglepődött, mert visszagondolva a képre, egy csepp hasonlóságot sem vélt felfedezni. Ettől függetlenül örült az ölelésnek. Jó volt tudni, hogy van valaki a világban, aki rokona, mert már alig élt valaki a családjából.
– Egy dolgot viszont soha nem árult el Ilona – mondta ki hangosan Madame Novák az őt feszítő legfőbb kérdést. – Vajon ki volt a gyerek apja?
– Talán ez is kiderül egyszer
– nyugtatta meg a lány. – Ha már ennyi titok nem maradt titok…
Számára a legfőbb kérdés nem ez maradt, hanem a miértek sora. Miért most derült ki? Miért érkeznek az ajándékok? Ki a feladójuk?

Ekkor megcsörrent a telefonja. Látta, hogy Luca az, aki biztosan valami eget rengetőt akar közölni, de most előnyben volt. Sokkal, de sokkal izgalmasabb dolgot tudott meg, mint a húga valaha is.

Mivel felvenni nem tudta, mert az udvariassága nem engedte, Luca üzenetet küldött: “Fantasztikus napom volt. A világ legbüdösebb parfümjét állítottam össze Balázsnak! Hányni lehet a szagától. Majd mesélek, ha ráérsz. Ja, és a pasi bukik rám! Ezer százalék!”

Hát hogy a fenébe lehetne másképp, gondolta Laura. Elköszönt Madame Nováktól és a millió információval, kérdéssel a fejében haza indult. Azt még látta, hogy a zöldszemű is elment.

Izabel még utána kiáltott, mielőtt a hátsó ajtón kilépett:
– Itt hagytak neked valamit! – mondta sejtelmesen.

Folytatás vasárnap

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here