Csodatévők az egészségügyben

A színes rajzfilmfigurás falak a retinámba nyomultak, a fertőtlenítő szaga meg az orromon át támadta az agyamat. Pár héttel korábban nem gondoltam volna, hogy a Valentin napot a János kórház csecsemőosztályán fogom tölteni. Sőt, azt sem gondoltam volna, hogy a saját gyerekemhez sietek majd. Az örökbefogadás egyik pillanatról a másikra felforgatta az életünket. Hétfőn még a lüktető fővárosba igyekeztem a munkahelyemre, kedden meg már a gyerekotthon ételszagú nappalijában barátkoztam egy egyéves kisfiúval. Egy héttel később jött a hívás: a gyermek hajnalban kórházba került, oda menjünk látogatni. Egy órán belül a János kórházban bolyongtunk, a kisfiunk rácsos ágyát keresve.

A következő ötvenöt óra megváltoztatta nemcsak az életemet, de az egészségügyi dolgozókhoz, a kórházakhoz és az emberiséghez való hozzáállásomat is. A nővérek hamar megtudták, hogy új család van születőben: hogy a gyerekotthonos gyereket nem nekik kell gondozniuk, hanem a leendő anyukája – azaz én – áll mellette. Segítettek etetni, fürdetni orrot szívni. Rám parancsoltak, hogy menjek el enni és kávézni, mert feltűnt nekik, hogy egy percre sem tágítok a fiam mellől. Megengedték, hogy ágyban aludjak. Kérve-kéretlenül tanácsoltak, bátorítottak. Éjjel keserves sírástól volt hangos a folyosó. Mint később kiderült, egy ugyanolyan nevű, hasonló korú, szintén gyermekotthonos kisfiú kereste kétségbeesetten a megnyugvást. Ő az éjszakás nővér karjaiban találta meg, míg az enyém az ölemben szunyókált.

A zárójelentést megrendülve adta át a nővér: a hordozóban rajtam pihenő gyereket velem együtt ölelte át. Feledhetetlen napok, jelenetek – pedig három éve történtek. Máig sajnálom és szégyenlem, hogy ott, abban a kábult, csodaváró ötvenöt órában nem kérdeztem meg egyikük nevét sem.

Ön melyik kórház, osztály orvosának, nővérének, kórházi pszichológusának, szociális munkásának hálás? Írja meg kommentben!

Szerző: Kalla Tímea

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here