Talán még soha nem volt ennyire fontos és hasznos a beszélgetés, mint napjainkban. Ezt az egyszerű tevékenységet kezdjük mellőzni, sőt mi több elfelejteni. A beszélgetés, amely a kommunikáció legfontosabb, legtisztább és talán legfélreérthetőbb eleme, lassan kiveszőben van. Ne higgyük, hogy ez túlzás. Nem arra a beszélgetésre gondolok, amit nap nap után folytatunk a férjünkkel, pl. hozz kenyeret, légy szíves hazafelé, meg a gyerekkel: mi volt az ebéd a suliban, ezek szimpla csevegések. Beszélgetésen azt értem, amikor érdemben meghallgatunk másokat, odafigyelünk minden szavára, arcának rezdülésére, testbeszédére. Ezen tevékenységnek csomó hátulütője van. Megfigyelhető, hogy az utóbbi években feltűnően keveset törődünk másokkal. Nem érdeklődünk komolyan, teljes valónkkal mások élete, lelke, öröme vagy bánata iránt.
Aztán ott a másik véglet, amikor egyesek beszélgetés gyanánt folyamatosan panaszkodnak, és cseppet sem érdekli őket ki hallja, hallgatja, amit mondanak, egyszerűen folyik ki a szájukon a panaszáradat. Ezt sem szeretjük, mert az ilyen kommunikáció egyoldalú, és lehúzza a hallgató felet. Valljuk be, segíteni nem tudunk, és bár meghallgatjuk a beszélőt, nem jutunk egyről a kettőre, mert bár a panaszkodó megkönnyebbül, a hallgató fél nem annyira. Ezzel nem azt akarom sugallani, hogy nem szükséges a másra való odafigyelés, csak a mértékét tudni kell.
Valaha úgy beszélgettünk, hogy nem volt semmiféle eszköz, ami elvonta a figyelmünket. Kávét ittunk, vagy épp kólát, a háttérben szólt a zene, esetleg a televízió, ami szintén zavaró volt, de nem kapkodtunk a telefonunk után, amely folyamatosan kiránt bennünket a tényleges figyelemből. Minden embernek szüksége van arra, hogy legyen valaki, akivel megoszthatja a gondolatait. Szüksége van arra, hogy találjon olyanokat, akikkel egyező nézeteket vall, vagy épp ellenkezőleg, de a beszélgetés rávezetheti véleménye megváltoztatására vagy korrigálására. Ma már nem ezt tesszük, vagyis egyre ritkábban, hanem veszekszünk, mondjuk a magunkét, vagy épp szitkozódunk. Mihelyt valakinek velünk nem egyező véleménye van, bírálni kezdjük a korát (öreg, honnan tudná!), nemét (idióta nő, férfi, nem tudja átérezni, amit mondunk), súlyát (dagadt disznó, ahelyett, hogy mozogna vagy nem zabálna ennyit, inkább hülyeségeket karattyol.), világnézetét(azt hiszi, van isten és az majd megoldja a gondját, vagy azt hiszi, nincs isten, meg is érdemli, amit kap). Nem vitatkozunk, nem érvelünk, hanem ítélkezünk.
Pedig semmi másra nem vágyunk jobban, mint arra, hogy elfogadják a véleményünket, vagy elgondolkozzanak az érveinken, ehelyett belemegyünk méltatlan veszekedésekbe és támadásokba.
A régi világban, amelyről azt állítjuk, jobb és szebb volt, valóban gyakrabban cseréltünk eszmét, mondtuk ki, amit gondolunk, de talán jobban meggondoltuk, kit és mivel bántanánk meg, ha túlontúl őszinték lennének. Ami beszélgetéseinkből kiveszőben van az az empátia. Nem akarunk, és attól tartok, már nem igazán tudunk más fejével gondolkodni, mert nem szánunk rá elég időt és energiát. Inkább felületes csevegésekbe szaladunk bele, és már lépünk is tovább, miközben szidjuk a világot, a társadalmat, és közöljük, hogy sajnos nem érünk rá semmire. Ennek viszont elmagányosodás, elszigetelődés lesz az ára. Megleszünk mi egyedül is, gondoljuk, mert ott a virtuális világ. De az a világ nem fog ránk mosolyogni, nem simogatja meg a karunkat, arcunkat, ha fáj a szívünk. Küld egy szánalmas emojit vagy GIF-et, és ellehetünk azzal csendesen.
Hogy visszafordítható-e a folyamat, nem tudom, de ahogy mondani szokás, ha kivágunk minden fát, hiába sírunk árnyék után. Ha elhasználjuk magunk körül az értő és érdeklődő embereket, ha ellökjük őket, mondván, nincs időnk, rohanunk, akkor felesleges csodálkoznunk, hogy senki se nyitja ránk az ajtót, hogy a gyerekeink alig érnek ránk, hogy a szülők észre sem veszik, hogy a gyerekük szókincse száz szóból áll. Ez a fajta igénytelenség, ez a fajta magány később hatalmas problémákat generál.
De most még itt vagyunk! Még látjuk, ha valakinek szüksége van egy kellemes társalgásra, még észrevehetjük, mennyire feltölt bennünket egy igazi beszélgetés. Tegyük meg! Nincs késő, csak akkor lesz, ha a telefonunkat és a többi kütyüt elkezdjük jobban szeretni, mint a körülöttünk lévő embereket.
Kép forrása: Pinterest
