Úgy nyitott be az üres házba, mint aki nem hiszi, hogy odabent csend lesz. Előtte gondosan letörölte a lábát az aszfalton, sőt az előszoba küszöbe előtt hagyta a cipőjét, mert lábtörlő nem volt. Ha nem így tett volna, talán anyja leszól neki odafentről, de nem kedvesen, hanem cifrán és haragosan, ahogy gyakran. A csend mellbe vágta, pedig már rég nem volt olyan a ház, mint kilenc évvel azelőtt. Akkor ment el az apja, és bár a hangulat sose volt rózsás, élet mégis volt a falak között. Most azonban a félhomályban nem volt senki és semmi, ami visszavihette volna a múltba.
Megállt, megszemlélte a falat, amin egy Eiffel-tornyos kárpit lógott, volt vagy negyven éves, még apja hozta valaha a szerelem és fény fővárosából. Persze megkopott a sötétkék bársony, de a jelkép részletei még kivehetőek voltak. A nagyszoba előtt eszébe jutott, hogy mindig milyen óvatosan léphetett csak rá a smaragdzöld szőnyegre, amin minden szösz ordítva jelezte, hogy elmaradt a porszívózás. Mégis jobban szerette, mint az előzőt, amire néhányszor letérdeltették kiskorában meztelen lábbal. Ez volt a büntetése, ha visszabeszélt, vagy nem engedelmeskedett azonnal a szüleinek. Igazából nem fájt neki, inkább csak belenyomódott a bőre, de pár perc után, ha megígérte, hogy jó lesz, fel is állhatott. Olykor nem emlékezett, mi rosszat követhetett el. Jó kislány volt, udvarias és szófogadó, mégis elverték néha. A büntetést sose úszta meg, pedig tényleg igyekezett kedvesnek vagy udvariasnak lenni, de nem sikerült.
A másik szobában, a távolabbibanm , ami nem az előszobából nyílt, általában sötét volt. Az volt a tisztaszoba, de nem úgy mint régen a falun. Inkább amolyan semmire nem használható helyiség volt, ahol a nagyapától megörökölt kanapék és fotelek tövében sorakoztak az ötvenkilós lisztes és cukroszsákok. Azért kellettek, hogy sose legyen ezekből hiány. Mellettük húszasával az étolajak, majd az ecetek. Ettől a szoba inkább raktárra hasonlított. Viszont a szekrény tele volt kincsekkel. Oda rejtették el a bankba nem adandó márkát, később az eurót. De anyja dugipiája is ott rejtőzött az alsógatyák takarásában. Nem volt szabad kutatnia, ahogy anyja mondta, turkálni. A kíváncsiskodás náluk amúgy is igen elítélendő viselkedésnek számított.
Most azonban, amikor anyja a halottasházban volt felravatalozva, nem akadt, aki keményen rászóljon, vagy rendre utasítsa. Mégis megtorpant a sötét ajtó előtt, és tudta, hogy a csillár égői kevés fényt fognak adni, főleg, hogy a hatból jó, ha kettő világít, ahogy mindig. Óvatosan nyomta le a kilincset, és a feléje áramló hideg kellemetlenül arcon vágta. Ez a nem szabad-hidege lenne, tette fel magának a kérdést, mégis belépett. A szoba pontosan olyan volt, mint gyerekkorában. A szekrénysor, ami akkor modernek és elegánsnak tűnt, most fényes barnaságával a nyolcvanas éveket idézte, amikor minden és mindenki kicsit ízléstelenebb volt a mai ízléshez képest. A talpa alatti rongyszőnyeg váratlanul megmozdult, mire kis híján felordított. Tudta, azonnal tudta… Az egerek…Anyja már nem törődött a renddel, se a liszttel, ami tele volt férgekkel, így az ostoba kis rágcsálók vették birtokukba egy ideje a házat. Őt nem zavarták, észre se vette őket.
Pedig az ágynemű tele volt egérszarral, a kamrában a tányérokon is maradt nyomuk, és ez azért is volt fájdalmas, mert régen mindenük tiszta és rendezett volt. Soha nem voltak gazdagok, de őt mindig csinos ruhában járatták, és évente többször is varrattak neki fodros szoknyákat a lakodalmakba. Iskolába is mindig úgy járt, hogy a tanító néni nem győzte dicsérni. Egy traktoros és egy háziasszony lánya, akinek apja alkoholista volt, nem a megszokott módon simult bele a falu mozaikjába.
A szekrény, a kutatásra váró szekrény azonban most hiába hívogatta. Beleshetett volna Narniába, de valami visszatartotta. Az járt a fejében, hogy az a sovány, kemény asszony, aki oly ritkán volt kedves vele, aki sose puszilgatta, most egyedül fekszik utolsó éjszakáján a ravatalon, ahol békéjét már nem zavarja senki.
Elment az anyja, az apja is, és a Haláltól már senki és semmi nem választja el őt, mert már köztük nincs senki, akit előre engedhetne, ahogy a világ rendje diktálja. Ahogy meghallotta a sercegést, azonnal tudta, hogy a rágcsálók feléledtek. Óvatosan kihátrált. Becsukta az ajtót, és nagy levegőt vett.
Leülni nem mert sehová. A ház tompa zajai visszaverődtek, és ahogy állt az előszobában, érezte, idegen az otthonában. Ott, ahol élete első húsz évét töltötte, ahol ha apjának jó kedve volt, kártyáztak esténként, ahol egy szék előtt térdelve írta a háziját még nyolcadikban is, mert nem volt külön szobája. Íróasztala se. Beleremegett az emlékezésbe. Az egerek viszont nem ijedtek meg a jelenlététől, hallotta, ahogy kis lábaikkal elkocognak a kirágott kanapé belsejében, futkároznak a fal tövében, és teszik, amit máskor: ennivaló után kutatnak.
Már egészen sötét lett odakint. Még sose volt odahaza úgy, hogy nem volt ott valaki. Főleg nem éjszaka. De már nem jöhetett senki, hiába félt, vagy álmodta volna vissza a régit. Talán az egyetlen hely, ahol nem jártak a nyavalyások, az az előszoba volt. Ócska, fonott székei nem voltak vonzóak. Máskor azokra dobálták a kabátokat, az asztalon egy fénykép díszelgett, az öccséé. A kedvencé.
Kibújt a dzsekijéből, lehajította a másik székbe, a közelebbibe meg leült és várt. Arra, hogy múljon az idő, arra, hogy reggel legyen, és eltemethesse az anyját, akit oly hirtelen lépett ki az árnyékvilágból. Sokáig fülelt, de az egerek csak bent motoztak tovább. Mégis felhúzta a lábát, nehogy egy is eltévedve felszaladjon rajta. Egy ócska takaróba bújva bámult ki az udvarra, amely most üres volt és gazos, pedig máskor csirkék, kacsák zajos csapata töltötte meg. Lassan lehunyta a szemét, a nyárra gondolt, amikor érett az alma, és apja izzadtan esett haza a földekről, ahol egész nap a kombájnt vezette. Káromkodott párat, majd leült enni. Szidta a falubelieket, megivott egy sört, és elbóbiskolt a tévé előtt.
Elmúlt ez is, ahogy minden, amit magával sodort az élet. Már alig emlékszik valaki a hirtelen haragú, boldogtalan emberre, aki többre vágyott, mint ami jutott neki. De eljutott Párizsba, ahol véres volt a hús, és egyformák voltak az utcák. Ennyi maradt meg benne.
Ott szendergett hajnalig, amikor a nap első sugarainál kinyitotta a szemét. Nem volt ott már se élet, se lélek. Csak a falak maradtak. Egy család képe ködlött fel még előtte, aztán szertefoszlott. Megmosakodott, átöltözött, és hallotta, hogy a szomszédban a kutyák is ébredeznek. Messze egy kakas is megkezdte a munkáját. Rázendített, mintha abba se akarná hagyni.
Az előszoba kivilágosodott. Miután rendbe szedte magát, hideg vízzel megpaskolta az arcát, megpróbált telefonálni, de nem volt térerő. Ezért kiment a ház elé, és onnan figyelte, maradt-e még valami abból a faluból, amelynek utcáin bújócskázott. Megszólalt a harang is. Hét óra lett. Anyjáért szólt, akit el kell búcsúztatnia. Lesimította szoknyáját, felvette fekete kabátját, és elindult a temetőbe, hogy még egyedül lehessen vele, amíg az emberek megérkeznek.
A ház pedig ott maradt néma tanújaként a voltnak és mának. Már csak az egerek járták be azokat a helyiségeket, ahol máskor fel-felcsattant egy ritka nevetés.
