Huszonnegyedike volt, reggel hat óra. A villamosvezetőnek az járt a fejében, hogy milyen szerencse, hogy aznap este nem kell dolgoznia, sőt két napig ügyeletben sem lesz. Végre pihenni fog, lehet, hogy kimegy a tóra pecázni, de az is lehet, hogy kártyázni fog a haverokkal. Az asszony biztosan jókat süt, mint mindig, bár megbeszélték, hogy az idén nem kell belefulladniuk a sütemény-cunamiba, kevesebb a pénzük, a rezsi is sok.
A gyerekek csak karácsony másnapján jönnek, ők se akarják szaladgálással tölteni az ünnepeket. Megértette őket, a fia is és a menye is sokat dolgozott, a két unoka meg folyton fáradt volt, ahogy a kamaszok. Nem fáradtak, lusták, jegyezte meg olykor a felesége, de lehurrogta. Miért ne lehetne fáradt az is, aki fiatal? De asszony csak morgott, érezhetően nem tudta megemészteni, hogy másnak is lehetnek gondjai-bajai. Öregszik, gondolta a férfi, pedig még épphogy csak elérte a hatvanat. Nem kor az, mondta magának. Jó szerencsével még benne van egy húszas, szóval kár morogni mindenen.
A végállomáson mindenki leszállt, csak egy srác kuporgott a hátsó ülések egyikén. Nem látta, alszik-e vagy részeg netán, de azért komótosan hátragyalogolt hozzá, és megérintette a vállát. Aludt. Riadtan nézett a férfira, de nem szólalt meg.
– Végállomás! Menj haza, karácsony van!
A fiú az ajkába harapott.
– Inkább maradnék még. Itt meleg van.
A villamosvezető bólintott. Nem kérdezett semmit, hanem megfordult, és visszament a fülkébe. Összeszedte a holmiját, és átgyalogolt a villamos másik végébe. A fiú járt az eszében, aki karácsonykor nem akar otthon lenni. Vajon, hol élhet, ha neki a járművön is jobb, mert meleg van? A következő fordulónál újra megpillantotta a srácot. Hosszan nézte érzelem nélkül arcát. A haja barna volt, szeme mélyen ülő, és egy lapos hátitáskát szorongatott.
Ahogy végzett, újra odament hozzá. Az emberek tömött sorokban özönlöttek ki a villamos szájából, de a fiú mozdulatlanul maradt.
– Van mit enned? – lépett hozzá.
– Van – hangzott a felelet.
– Biztosan? Adjak neked pár forintot? Nincs nálam sok, de szívesen adok.
A fiú nem mosolygott.
Udvariasan megköszönte, de nem fogadta el.
– Valami baj van otthon? Nem látnak szívesen? Elzavartak? – tette fel az újabb kérdéseket, de utasa hallgatott.
– Tudod, ezen a napon rossz egyedül lenni. Mindenki siet valahová, mindenkit várnak. Neked van hová menned?
– Van. Csak kicsit melegszem még, aztán eltűnök – felelte a srác. – De tényleg.
– Nem azért mondtam! Amíg én itt vagyok, maradhatsz, ha nagyon fázol.
– Köszönöm szépen.
A villamosvezető érezte, hogy többet nem tudhat meg. Valami nagy titok állhatott a dolgok hátterében, vagy egy hétköznapi dráma. Nem szokványos dolog, hogy egy tizenéves nem akar hazamenni az ünnepre, de elfogadni se szeretne semmit. A következő fordulónál volt húsz percnyi szabadideje, azalatt szokott bekapni valamit. A szomorú utas arca viszont nem hagyta nyugton. Miféle baj érhette, kérdezgette magában. Bezárta a vezetőfülkét, és átgyalogolt a síneken túli Mekibe. Vett két Big Macet meg kólát, aztán visszacaplatott a csontig hatoló, nyirkos hidegben. Látta, hogy a fiú továbbra se ment el, ezért kívülről megkocogtatta az ablakot, majd fellépett hozzá.
– Még van pár percem az indulásig. Alig vannak…- mondta mintegy önmagának. – Nem szeretek egyedül enni. Hoztam Big Macet, elfogadod?
A srác nyelt egyet és elvette. Csendben harapták a barna gumiszendvicset. Az öreg érezte, jobb nem faggatózni. Vannak életek, amelyek nem tartoznak másokra. Valószínűleg a fiúé is ilyen. A kólát is odaadta, aztán összegyűrte a zacskót és kabátja zsebébe süllyesztette azzal, hogy majd kidobja. Esteledett. Pedig alig volt három óra. A ködben nem voltak tompán fénylettek az utcai lámpák, a város nem hasonlított a mesekönyvek kidíszített lapjaira.
Még egy utolsó kör, utána irány haza, gondolta megkönnyebbülve. Haza, ahol meleg van, mert az asszony még süt is. Fűteni se kell nagyon.
Megfordult, és otthagyta az idegent. Vetett rá még egy pillantást, de mintha semmi nem változott volna. Mi történhetett, hogy egy fiatal lelket hagynak elveszni a világban, töprengett, és bántotta, hogy nem tud közelebb jutni a válaszokhoz.
Jöttek sorba a megállók, és egyre mind kevesebben szálltak le és fel. Már mindenki hazafelé tartott, oda, ahogy állítólag szeretet várja. A fiút azonban úgy nézett ki, nem hiányolta senki. Fájt a szíve érte. A végállomás előtt kettővel hátrafordult. Egészen kihalt volt a villamos, már a srác sem volt ott. Észre se vette, hol szállt le. Bárhol is történt, bármi is történt, azt kívánta, bárcsak jó helyen lenne, bárcsak lenne igazi otthona.
– Boldog karácsonyt! Isten óvja mindannyiukat! – mondta, amikor begördült a végállomásra. Hogy ki hallotta, nem volt fontos. A kívánságok akkor is célba érnek, ha süketek azok, akiknek szánják, nyugtatta önmagát.
Kép forrása: Pinterest
