Furcsa azt mondani, hogy valakinek születésnapja van, pedig már nem él. Mondhatnám, hogy volt, de azon, hogy öt éve nem látom, nem hallom, nem változtat semmi. Édesanyámról már sokat meséltem, és aki olvasta visszaemlékezéseimet, tudja, hogy nem voltunk jó kapcsolatban. Nem vesztünk mi össze semmin, csak sose volt elég erős a köztünk lévő kötelék. Talán, ha egyikünk ki merte volna mondani, amit érez, vagy, ami bántja, máshogy alakul. Utólag mégis biztos vagyok benne, hogy vannak életek élethelyzetek is, amikor lényegesen nem tud változni egy emberi kapcsolat. A szavaknak bűvös ereje van, és időnként valóban hegyeket mozgatnak meg általuk, máskor azonban nem történik semmi, és úgy teszünk, mintha nem lenne rés az általunk emelt falakon, hogy átjuttassuk őket. Így, a ma nyolcvanéves édesanyámnak csak idelentről tudok üzenni. Nem nagy dolgokat, nem ígéreteket, hiszen, azt se tudom, lát-e, hall-e, mégis gondolok rá, és csendben, az őszülő fák ölelésében annyit súgok neki, de csak úgy, hogy senki ne hallja, hogy eszemben van, hogy gondolataimban én őt már régen jónak látom. Jobbnak, ahogy valaha látta őt valaki.
Alig pár fényképet őrzök róla. Azokban az időkben nem volt szokás millió fotót készíteni, csak egy-kettőről néz riadtan a készítőre, és nem mosolyog soha. A mai boldogságot hazudó világunkban még szomorúbbnak tűnik az arca, mint amilyen valójában lehetett.
Az jár a fejemben, hogy a szüleinket, már ha mi választjuk őket, készen kapjuk. Felnőttek, az előttünk való életük számunkra ismeretlen. Régen különben sem volt szokás megosztani mindent a gyerekkel. Amikor meg nagyobb lettem, és kérdezhettem volna, ritkán tettem. Egyrészt szeméremből, másrészt mert elhajtottak volna. Nem is értették, miért vagyok kíváncsi olyasmire, ami nem tartozik rám.
Anyámnak nem volt könnyű élete, és én alig tudtam róla. Felnőtt voltam, amikor elmondta, hogy sokszor aludtak az utcán a mamámmal, a másik három fiú már nagyobb volt, őket addigra nem kergette ki nagyapám részegen a nagykéssel. Aludtak az eperfa alatt a ház előtt, míg nagyapám odabent húzta a lóbőrt hullarészegen. Nem volt ez meglepő, sem szokatlan, a faluban mások is éltek így, főleg azok, akiknek nem volt hová menekülniük. Nagymamám rokonai másik faluban laktak, különben se futhatott volna haza panasszal, visszazavarták volna, mondván, ő választotta, ő éljen vele.
Így anyám, a szőke, fonotthajú, bánatos kislány igyekezett elkerülni az apját, mert ő ha ivott, azt se tudta, melyik a lánya, melyik a felesége, nem látott a haragtól és az alkoholtól. Az a fajta iszákos volt, aki mindenkibe belekötött, és az utolsó fillért is képes volt elherdálni, még akkor is, ha tudta, hogy a család napokig hajában főtt krumplit fog enni. Felénk a krumplinak haja volt, nem héja, és megfőzve, paprikás zsírban egyszer-egyszer vacsoráztunk mi is. Gyűlöltem. Volt valami mellékíze, amitől megfájdult a gyomrom. Mintha tudtam volna, hogy mit jelentett anyámnak valamikor. Nem sejtettem. Mi csak azért ettünk olyat, mert szüleim szerint egyszerű volt megcsinálni.
Most, amikor már rég nem lehet, száz meg száz kérdést tennék fel annak a kemény, de erős asszonynak, aki sose volt boldog. Megkérdezném tőle, hogyan nyugtatta meg magában a rettegő kislányt, akit sokszor megvertek otthon, sőt a bátyjai se kímélték. Szeretném megsimogatni fehér arcát, és elmondani, ne féljen, ő biztosan mindent megtett, amit csak tehetett, de gyerekként nem menekülhetett, hiszen édesanyja is maradt a fehérfalú vályogházban, amelynek oldalán hernyók araszoltak felfelé. Jó lenne megtudni tőle, ki volt az első szerelme, és dobogott-e a szíve úgy valakiért, ahogy felnőttként egy szőke fiúért, aki nem akarta őt elvenni, mert túl szegény volt hozzá.
Ha olvasott, bizonyára boldog volt, mert gyakran láttam olvasni estefelé, amikor megetette a disznókat, csirkéket. Nem holmi nehéz olvasmányokat, mindig csak szirupos szerelmi történeteket, amelyekben a főhős sokára, de rádöbben, hogy el kell vennie azt a lányt, akit elsőre elkerült vagy dobott. Bár nem faggathatom, a mai eszemmel sejtem, hogy azokban a történetekben megtalálta a szerelmet, amit az életben soha. A szőke, barna, jóvágású férfiak az olyan történetekben mindig képesek észrevenni az elsőre jelentéktelennek vagy visszahúzódónak tűnő lányokat. Azokat is, akik cselédek, postáskisasszonyok, vagy egyszerű bolti eladók. Nem az eszüket díjazzák, hanem hullámos hajukat, szép mosolyukat és rátermettségüket, amellyel boldogulnak a legbonyolultabb helyzetekben is.
Anyám és a szerelem…Nem sokszor gondolunk szüleink fájdalmára, csalódásaira, messzebb vannak ezek tőlünk, mint a piramisok építése, pedig, ha lehunyjuk a szemünket, és egy pillanatra visszaengedjük magunkat a múltba, talán megláthatjuk azt a csinos lányt, vagy fiút, aki vasárnap délután a cukrászdába igyekszik, vagy épp a búcsúban mézeskalács szívet vásárol a kedvesének. A szerelem nem kevésbé lesz szép és páratlan akkor se, ha a régmúltba csöppenünk vissza. Megérezhetjük annak ízét, illatát, ha mi magunk éljük meg ebben a bonyolult évszázadban.
Nyolcvan éve… Azt se tudom, sütött-e a nap, vagy zuhogott aznap. De az bizonyos, hogy világra jött egy kislány, akinek én az életemet köszönhetem. Ha ő nem nincs, ma nem élnék, nem dobogna a szívem, és nem vágynék arra, hogy ha nehezen is, de váltsunk pár mondatot még. Ha megtehetném, valóban megígérném a Teremtőnek vagy bárkinek, és nem lenne csuriban a kezem a hátam mögött, hogy nem leszek haragos vagy keserű, csak azt mondom, ami a legfontosabb: Boldog születésnapot, édesanyám! Remélem, az égi fényképeken mindig mosolyogsz! Hiszem, hogy tudod, nem éltél hiába, és a szíved mélyén érezted, hogy van, aki szeret téged, ahogy én is.
Ezeket a szavakat azonban már sose mondhatom ki, csak magamban mormolom el, mert ha itt lenne, akkor se lennék képes rá. Elnémulnék, félnék, és megint a régi kislány lennék, aki azt várná, hogy ne mellőzze őt az anyukája, és szeresse olyannak, amilyen.
