Egy héttel később a kerti fények után, fura álomra ébredtek. Eső verte az ablakot, szürke volt az ég kinn. Úgy látszott, mintha a nyár küzdene a közelgő ősszel, pedig még alig volt augusztus. Nem volt jó ilyen reggelre ébredni. Misi is későn kelt. Kócos fejjel szédelgett be a hálóba.
– Elmentek már? – kérdezte. Pizsama felsője félig lecsúszott a válláról, nadrágja is lógott rajta. Úgy nézett ki, mintha valaki csak ráhajította volna a padlásról.
– Kik? – ült fel Kata éberebben a megszokottnál.
– Hát a fehér ruhások.
– Miről beszélsz, Misikém? Álmodtál valamit?A kisfiú tekintete pontosan olyan volt, mint az ugrálóban. Értetlenséget tükrözött. Hogy lehet, hogy anyja nem tud olyasmiről, amiről ő igen?
– Gyere, mássz be ide hozzám és mesélj a fehérruhásokról!– Kata erősen igyekezett, hogy ne hallatszódjon ki rémület a hangjából.Misi elhelyezkedett mellette, gondosan betakarta még a lábfejét is és csak utána kezdte el mondani.
– Itt voltak. Fehér ruhában álltak az ágyam körül és néztek. Szépek voltak. Azt mondták, van valami a jobb oldalamban.A hangja teljesen természetesen csengett. Több volt benne a kíváncsiság, mint a félelem. Kata megremegett. Uralkodni próbált az idegességén.
– Biztosan angyalok voltak – nyögte erőltetett könnyedséggel. – Azok szoktak látogatóba jönni az ilyen cuki kisfiúkhoz, mint te.
– Angyalok? De nem volt szárnyuk…
– Vagy csak nem láttad, mert a ruhájuk alá rejtették.
– Az is lehet. – A hangja belenyugvást sejtetett.
– Mit is mondtak neked? Nem értettem pontosan.A kisfiú egy pillanatra elmerengett.
– Azt, hogy van valami a testemben. Ők látják.
Kata nem tudta, megijedjen-e, vagy nevessen, mert a fia olyan bájosan magyarázott neki, hogy legszívesebben szétpuszilta volta.
– Na, gyere, mutasd! – mondta neki. Magához húzta és elkezdte csikizni.Misi sikongott és kapálózott. Ő meg csak kacagott hangosan. Percekig birkóztak az ágyon, mire észrevették, hogy kisütött a nap. Visszajött a nyár. Minden megtelt örömmel és fénnyel.
Persze, semmi nem volt Misi testében, legalábbis olyasmi, amit kivülről észre lehetett volna venni. Kipirult arca boldog vigyorban tündökölt. Az élet megint könnyű lett. Még 3 hétig. A nyugalom és tudatlanság 3 hete volt ez.
Azon reggelen is felkelt a nap. Nem sütött szebben vagy jobban. A legyek ugyanolyan szemtelen módon támadtak emberre, ételre, ahogy máskor. A szomszéd kutyája sem ugatott hangosabban, csak ahogy minden éjjel, enyhén rekedt vonyítással vegyítve.
Amikor megérintette az ismerős kis testet, hogy felébressze, a keze kitapintotta. Mintegy véletlenül. Volt valami Misi testének jobb oldalán. Ahogy a fehérruhások mondták. Péter azonnal bevitte őket a gyerekkórházba. A kocsiban még tudtak beszélgetni, mert a kisfiú elaludt.
Az orvos szakszerűen elmagyarázta, hogy a hasüregben egy 10 cm-es tumor van, nem kapcsolódik belső szervhez. Burkitt lymphoma. Agresszív fajta.
Semmit nem értett abból, amit ott mondott neki a jóságos, de unott arcú főorvos. A nyirokrendszer rosszindulatú megbetegedése? Egy hatévesnél? Ez lehetetlen. Előző nap még semmi baja nem volt, most meg felküldik őket az onkológiára?
A férje arcán nem tükröződött érzelem. Kata jól ismerte. Nem fogta fel. Nem értelmezte, hogy mi a diagnózis. Ő viszont értette, csak nem hitte el. Ott, abban a rideg, fehér szobában minden más értelmet nyert.
Azt kérte a Jóistentől, hogy sokáig ne kelljen felállnia. Forgott vele a padló, a mennyezet, a hányinger felkúszott a torkába. Nem emlékezett rá, hogyan is volt ereje az első döbbenet után mégis felállni, menni és a vizsgálatokat folytatni.
A fejében ezer kérdés zakatolt: Miért? Miért Misi? Miért most? Miért velük történik? Miért kapták ezt a feladatot? Mi lesz most?
Azóta elmúlt nyolc hónap. Válaszokat nem kapott. Kérdése meg egyre több lett. Üres éjjeleken, amikor a fia mellett feküdt nyitott szemmel a plafont bámulva, biztos volt benne, hogy miatta történik minden. Elrontott valamit. Ez a büntetése, mert nem volt elég jó anya. Vagy nem volt elég jó ember? Persze, hogy nem volt. Senki sem az. Isten szemében kevesen jók. De egy kisgyerek hogyhogy nem? Istennek miért van szüksége arra, hogy gyerekeket hívjon magához?
Imádkozott, könyörgött, zokogott és időnként gyűlölte a Mindenhatót. Már a név sem volt megfelelő. Hazugság volt az is. Ha éjszakánként felriadt arra, hogy a másik szobában haldokolni kezdett egy gyerek, és hallotta az anya sikoltását vagy csendes, ringató sírását, akkor a Mindenhatónak szívesen üzent volna valami cifrát.
Mégis visszafogta magát. Nem káromolt senkit és semmit. A düh nem segített. És sírni sem lehetett mindig, mert a kamerán keresztül mindent láttak és már hívták is a pszichológust, aki elmondta neki, hogy a gyermek ereje a szülőben is lakozik. Ha nem szedi össze magát, akkor a gyereknek sem lesz lehetősége erőt meríteni belőle.
Péter soha nem sírt. Nem panaszkodott, nem esett kétségbe. Az első kemoterápiás kezelés után, amelynél borzasztóbbat gyerek aligha élhet meg, átölelte őt, magához szorította, és csak ennyit mondott:
– Ez van. De túl leszünk rajta! – Simogató, megnyugtató hangja átjárta minden porcikáját. És ő hitt neki. Ahogy mindig.
A bankban a kellemetlen biztonsági őr után még kellemetlenebb ügyintéző várta. Mégis jó volt ott lenni és azt gondolni, legyen ez a nap legrosszabb része! Nem fontos, hogy valaki undok, beszól vagy épp csak unott. Ő ott van, él, tud mosolyogni, mert abban a világban, ahonnét jött, kevés a vidámság. Ezek meg nem értenek semmit. Az ő nyugalmát, a türelmes tekintetét, azt sem, hogy milyen jelentéktelen az élet legtöbb momentuma és mégis mennyire szép.
Nyolc hónap alatt megtanulta, hogy a bánat, a közöny, fájdalom nem ugyanaz, mint a kinti világban. A kórház folyosóján, ahol gyakran várakozott, sok dolgot meséltek egymásnak az anyukák. Nem volt nehéz meglátni azt, kinek van ereje, és ki az, aki lassan elfogy, mint a pislákoló gyertya. Mindenki másban keresett kapaszkodót. Volt, aki szótlan maradt, olyan is akadt, aki újabb gyerekben látta fájdalmának feloldását.
Kata nagyon ritkán gondolt Misi elvesztésére. Pontosan tudta, még a legkétségbeesettebb pillanatban is, hogy az ő fiuk mindent túlél. Ha ránézett és szemével végigsimította kopasz fejecskéjét, beesett arcát, nem volt kétsége afelől, hogy kikerülnek onnan. Ha mégsem, akkor ő sem akar élni. Nélküle nem. Péter meg… Erre nem tudott gondolni. Az önzése csak önmagára korlátozódott.
Bank, utca, tolakodó emberek, kutyakaka a járdán… A kórház épületét meglátva, megint eszébe villant, hogy kinn kell hagynia ezt a világot. Ezt, amelyben annyian nem érzik jól magukat, pedig nem is tudják, hogy a betonfalak mögött, a rossz szagú szobákban, a szenvedéssel átitatott falak között van egy másik dimenzió, ahol senki nem akar szenvedni. Ahol nem pletykálnak rosszindulatúan, ahol a nevetés ritka vendég és a sóhajok közt mindig megbújik a remény.
Határozott léptekkel indult befelé. A félelem már nem tudta uralni, mert megtapasztalt mindent, ami a szívét gúzsba köthette. És az egyik szobában várta valaki, akinek menten felvidult az arca, ahogy észrevette.
– Nézd anya, már a negyedik szintre léptem! – kiáltotta lelkesen. Pontosan olyan volt, mint a többi hatéves, a kopasz fejét leszámítva. Semmi sem volt neki fontosabb a játéknál. A játéknál az Élet nevű társassal.
VÉGE
