Kata gyors léptekkel hagyta el a kórházat. Amikor megérezte a Nagyvárad tér bűzét, a szennyet, amit ezen a tavaszi napon sodort felé a szél, azt gondolta, a világ legszebb helyén van. Látta a lassan bimbózó bokrokat a kórházi kerítés mellett, hallotta a zakatoló villamost és elmosolyodott. De jó is volt visszatérni ebbe az önző, unalmas világba, ahol mindenki panaszkodik, kesereg, vagy épp szid valakit.
A másik világ most mögötte maradt, igaz, hogy csak pár óráig, mégis jó volt nem a négy fal között ülni, várni a csodát. Az onkológia zárt világa kirekesztette azokat, akik nem tudták megérteni, hogy az ottani élet véges. Habár az élet mindig, mindenhol az, ott mindenki leckét kaphatott a Haláltól és ezt a leckét nem volt könnyű megcsinálni. Túl gyakran osont be a vég a falak közé. Nem választott napszakot, mégis mintha az éjszakát kedvelte legjobban, amikor a fájdalomtól sikoltozó gyerekek elhalkultak. Ennél a csendnél rémisztőbbet senki nem élhetett át.
Talán csak az anyukák, akik már nem voltak sem élők, sem holtak hónapok óta. A Halál jött, nem alkudozott, nem lehetett megvesztegetni. Haladékot sem adott. Nem hatotta meg a jajveszékelés, a sírás és az elfogadás sem. Nem távozott üres kézzel. Nyolc hónap alatt tucatszor látta, ahogy megérkezik, összecsomagol egy gyereklelket és már viszi is. Sokszor gondolkodott azon, vajon mit kezd velük? Minek a Halálnak egy gyerek, aki még semmit nem tapasztalt az életből, de a szenvedések és a kínok súlyzóit nem tudja lerakni? Vajon Isten hová nézett ilyen éjszakákon?
Kata mégis hitt Istenben. Imádkozott hozzá. Néha észre sem vette, hogy félhangosan beszél az Úrhoz. Előfordult, hogy tombolt benne a düh, mert a miértekre Isten nem adott választ.
A bankba mindenképpen be kellett mennie, bárhogy is halogatta. Helyette senki nem intézkedhetett és nem akarta elmesélni sem ott, sem máshol, hogy miért tolja ide-oda az ügyintézést. Misi ma jól volt. Sápadt arcából kiragyogott nagy, fekete szeme. Ma ott merte hagyni. Látta amint belemerül a számítógépes játékok világába és nélkülözni tudja őt. Talán gyakrabban is tudná, mint ahogy ő el merne menni mellőle. A kis hatéves, ha nem volt rosszul, úgy viselkedett, mintha egy szállodában lenne.
A csodaszép szoba, a játékok, az egész részleg felszereltsége, mind arra emlékeztette, hogy a kisfiú jó kezekben van, még ha a külsőségek nem is ezt jelentették ezer százalékban. Misi valójában Isten kezében volt és ő szerette volna hinni, hogy erősen fogja. Azt meg csak ritkán merte feltételezni, hogy a Mindenható igényt tart a fia társaságára. Kevés olyan pillanat volt az elmúlt nyolc hónap alatt, amikor megengedte magának a fájdalmat, amit annak gondolata ébresztett benne, hogy talán el kell engednie a kisfiát egy másik világba. Egy anyaéletnyi idő múlt el tavaly óta…
Július volt, nyár közepe. Hőséggel tarolt le mindent a nyár. A trambulin feletti sátor adott némi árnyékot, de a meleget nem tudta visszatartani. Hét óra is elmúlt, de még minden parázslott a cseppet sem nyugvó nap fényében. Misit nem lehetett lebeszélni, hogy ugráljon, mert a zabszem folyton motoszkált a fenekében.
Készített egy könnyű szörpkoktélt magának, a fiának meg egy limonádét és kiült a teraszra. Misi teljes erőbedobással ugrált és nevetett. Vékony kis teste magasra szállt és élvezettel hagyta, hogy nagyokat huppanjon a trambulin vásznán. Kata csendes derűvel nézte, majd elkalandozó figyelemmel hallgatta a szomszédék vitáját arról, mikor érdemes a muskátlit locsolni, hogy ki ne égjen. Misi váratlanul felkiáltott:
– Anya, nézd a fát! – mutatott téglafal tövében álló diófára.Azonnal arra nézett. De a diófa olyan volt, mint mindig. Öreg és terebélyes. Kicsit miatta is vették meg a házat. Úgy terpeszkedett az udvaron, mint egy jóságos nagyanyó. Árnyékában néha elhevertek egy pokrócon, mert az volt a Tejút, máskor meg hóembert építettek, hogy a diófa ne legyen egyedül. Ezeket a fia találta ki, akit élénk fantáziával áldott meg a sors.
– Nem látok semmit! – mondta nevetve.
A kisfiú egy pillanatra megállt. Megbűvölten nézett a lombok közé.
– Anya, fények ugrálnak a levelek közt! Figyeld! – Vézna kezével egyenesen a legvastagabb ágat célozta meg.Kata kimeresztette a szemét, de nem volt ott semmi, csak a zöld levélrengeteg. Vajon mit láthatott a fia? Megint egy kitalált játékba akarja belevonni? Előfordult ez már többször is.
– Semmit nem látok – ismételte mosolyogva. De ahogy a fiára nézett, azonnal rájött, hogy most nem játékról van szó. Valami van vagy volt ott, amit ő nem látott.
Misi szeme elkerekedett. Nem értette, hogy anyja miért nem látja azt, amit ő, hiszen apró, fehér fények ugrándoztak az ágakon. Olyanok voltak, mint valami világító tündérek, csak nem volt szárnyuk. Megrántotta a vállát és folytatta az ugrálást.
– Nem baj! – kiabálta lihegve. – Ott voltak, de te lemaradtál.
A nő kezében megállt a szörpös pohár. Ott voltak… Kik voltak ott? Kik lehettek, akiket ő nem látott? Egy szemernyi kétely sem volt benne, hogy ugrándozó kis bohóca most nem ugratja őt. Mielőtt még mélyebbre vitte volna ez a gondolat, meghallotta a férje kocsijának hangját. Jellegzetesen csikorgással gurult fel a kavicsszőnyegre.
Az arcán szétáradt az öröm. Végre hazaért és nem is későn, ahogy legtöbbször.
Ez volt az első jel, ami a változást hozta az életükbe. Akkor még nem tudták.
A bank bejáratánál vette csak észre, hogy alig fél óra múlva zárnak. A biztonsági őr mogorva arccal engedte be. Pontosan úgy állt az ajtóban, mint aki meg van sértődve, mert felelőtlenek és trehányak az emberek. Mindig az utolsó utáni pillanatra időzítik ügyeik intézését. A szája lefittyedt, mint egy duzzogó kisfiúnak. Kata kis híján felnevetett. A legszebb mosolyát rávillantva köszönt neki és boldog volt, hogy ez az ember nem tud róla semmit. Legyen csak a legfőbb gondja, hogy mérgelődik az ügyfelek miatt. Ő meg maradjon egy a sok késve érkező, kapkodó ember között, akiknek az életében nem játszik jelentős szerepet a bank.
Húzott egy sorszámot és várt. Üres arcok, fáradt testek gyűjtőhelye volt az előcsarnok. A légkondi gőzerővel nyomta ki a hideget, mégis sokan legyezték magukat. Az egyik fehérruhás nő riadt tekintettel vizsgálta a telefonját. Úgy tűnt, rossz hírt kapott. Egy másik várakozó idegesen rázta a lábát ültében. Mehetnékje volt.
A fehérruhásról eszébe villant a második jel.
fotó: Pinterest
