Egy régi locsolkodás…

“ Azért az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy túl sokan nem jöttek, nem voltam menő kislány. Azok voltak a népszerűek, akik vagy szépek, vagy jómódúak voltak. Én nem estem egyik kategóriába sem, így olyan fiúk érkeztek, akik már kimerítették az utca adta lehetőségeket, és nem maradt más hátra, mint szigorú apámhoz lépni és megkérdezni, bejöhetnek-e. Ő persze bólintott, de nem az én virágzásomat féltette, inkább csak nem tudott kitérni a beleegyezés elől.”

Soha nem szerettem ezt a hagyományt. Kislányként eszembe se jutott, hogy elhervadhatok, mert a szót se értettem, ugyanis az én értelmezésemben csak a virágok hervadnak el, lányok soha. Mivel senkinek nem jutott eszébe megmagyarázni, hogy nem szó szoros értelemben fogok kornyadozni, csak azt tudtam, hogy jönnek fiúk, akik pénzt akarnak. A nagyobbak persze inni, tetszett nekik a jóféle pálinka meg bor. A tojás azonban  nem kellett senkinek. Láttam is előző években, hogy kilpéve a kapun, a saroknál bedobták az árokba. Ha magja lett volna, olyan tojásfa nőtt ki volna belőle, hogy a falu csodájára járt volna.

Zavart ez a pacsulizás, amikor ott kellett állnom, és hagynom, hogy a hajam undorító szagú legyen, miközben messze volt a szombat, hogy megszabadulhassak tőle. A szombat volt a hajmosás napja, máskor nem lehetett. Egyszer megkérdeztem anyámat miért. Értetlenül nézett rám, és azt felelte, ami kőbe vésett tény volt: akkor és kész. Ez épp elég volt, hogy ne folytassam a faggatózást. Kamasz lányként se lehetett másképp. Hogy miért nem? Nehéz ezt ma elmagyarázni úgy, hogy alig vannak korlátok és szabályok a családokban. A válasz ugyanaz volt.

 
 

Ebben a nyüves locsolkodásban, amiben semmi jó nem volt egy kislány számára, még az is tetőzte ellenérzéseimet, hogy az öcsém nagy büszkén indult neki a világnak, és annyi pénzzel tért haza, amennyit én sose láttam egyben. Kizárólag azért kapta, mert elmormogott egy szánalmas kis versikét, vigyorgott, mint a vadalma, vagy ha nem, akkor a lányok, és szórta az olcsó, bolti kölnit. Ezeknek a kölniknek az összetételében lehetett valami, amit felnőttfejjel erősen javasolnék a parfümgyáraknak, mert nem illant ám el olyan gyorsan, mint más parfümök. Ott maradt mindenütt: a ruhán, a hajon és az előszobában is, ahol sor került az öntözésre.

Azért az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy túl sokan nem jöttek, nem voltam menő kislány. Azok voltak a népszerűek, akik vagy szépek, vagy jómódúak voltak. Én nem estem egyik kategóriába sem, így olyan fiúk érkeztek, akik már kimerítették az utca adta lehetőségeket, és nem maradt más hátra, mint szigorú apámhoz lépni és megkérdezni, bejöhetnek-e. Ő persze bólintott, de nem az én virágzásomat féltette, inkább csak nem tudott kitérni a beleegyezés elől.

Kacifántos természete volt, de azt ő is jól tudta, hogy vannak íratlan szabályok, amik rá is vonatkoznak, ha tetszik, ha nem.

Mindeközben vágyakozva gondoltam az öcsém körútjára, aki csak ment rendületlenül, szavalta a monoton sorokat, és gyűrte a zsebébe a dohányt. Egyetlen alkalommal történt meg, hogy megdobálták tojással. Méghozzá a szomszédlány, aki lehetett vagy hat-hét éves, ahogy az érkező is. Állítólag tűkön ülve várta, mert szerelmes volt belé. Ám mikor meghallotta, hogy ugatnak a kutyák és nyílik a kapu, bebújt a konyhaasztal alá, és nem mozdult. Hiába volt minden kérlelés, sőt a vers is elhangzott egy asztalnak címezve, Zsuzsi nem jött elő. Kis biztatás után kikukkantott, és tojást hajított a meglepett locsolóra. Mire ő felocsúdhatott volna, kapott még kettőt, összesen három pirosat, hogy a jelölt biztos lehessen a dolgában. Persze mindenki nevetett, csak a két főszereplő nem. Az egyik az asztal alatt pirult, a másikat meg némi pénzmaggal kárpótolták, miközben eldöntötte mélyen magában, hogy soha, de soha többé be nem teszi a lábát abba a házba. Ez a soha éppen másnapig tartott. Ugyanis minden egyes nap együtt játszottunk, egyszóval a végtelenséget nem lehetett tartani, mert ki bírta volna ki, hogy nem lehetünk együtt?

Egyetlen ember volt boldog csak az események kapcsán: én, a kárörvendő, mert nem bírtam elviselni, hogy nekem nincs részem akkora vagyonban, amekkorában a testvéremnek. Hozzáteszem csendesen, hogy nem voltam én velejéig romlott, csak a tény, hogy sose kaptunk zsebpénzt felerősítette bennem a titkolt irigységet.

Ahogy húsvéthétfő délutánja lett, fellélegeztem. Akkor már nem jött senki, ebédre se kellett sonkát meg tormát enni, és kaptam nagy kegyesen az öcsémtől egy féltenyérnyi csokit, amiben állatos kép volt. Ezeket gyűjtöttem. Vacak kis képecskék voltak, nem matricák, de alkalmasak arra, hogy csillapítsák a bennem tomboló érzéseket.

Megjegyzem halkan, nem hervadtam el, ami bizonyára azoknak a borzalmas öntözéseknek köszönhető. 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here