Egy szakítás margójára

Nem tudta, mit válaszoljon a rázúduló vádakra. Érzéseket, tényeket, értékeket… egy egész életet kérdőjelezett meg és tiport el a férfi az elmúlt fél órában. Nem veszekedtek. Ez is olyan fájó volt neki. Mintha a férje már arra is sajnálta volna az energiát és a hangerőt hogy vele egy “jót” ordibáljon.

 
 

Élete szerelme – igen, mert az volt ez a mára őszülő halántékú pasi, hát kinek másnak szült volna az ember három gyereket, mint annak, akibe bele van habarodva, akire rá mert építeni egy egész életet? – higgadtan, szinte megvetően, és tőle szokatlanul halkan beszélt hozzá. “Végeztem veled.” “Nem vagy nő, nem vagy társ a szememben. Kiszerettem belőled.” – ahogy életük jól felépített bástyáját szedte vissza téglánként az alapig, váratlanul az inge ujja alól kikandikált egy tetoválás.

Ez is mi? Teljesen érthetetlen. A férje mindig is utálta a tetoválásokat. Mindenkin. A kicsiket is. A füstöt okádó sárkány retinába toluló látványa kizökkentette őt a jelenet sodrásából, de egy pillanatnyi sokk után újra a férfire figyelt. Elmegy, elköltözik. Abba a kis lakásba, amit hét éve vettek, de azóta se újítottak fel. Már festenek benne. Mi? Hogy már hetek óta újítgatja? Tudatosan készül a költözésre? Zsibbadni kezdett a bal oldala. De még nem volt vége.

Másnap az üres házban ébredt. Pontosabban, a kamaszok a szobájukban kuksoltak, az egyetemista meg már egy ideje nem is jött haza… Fojtó volt az egész. A férje nem vitt el, csak egy bőröndnyi ruhát. Minden mást ott hagyott. A közös fotókat, a hitelt, meg a családi autót.

Heteken át zombiként járt-kelt. Nem tudta eldönteni, hogy a ruhája büdösebb, vagy a pálinkaszagú lehelete. Így hozta-vitte a srácokat a suliba. A táskájából egyszer egy levél altató esett ki, de még a parkolóban, így gyorsan visszatuszkolta a dobozt – és az ötletet is, hogy megtegye azt, amit egy anya nem tehet meg. Félt. Fázott. Ivott. Sokat.

A “saját” barátai nem hagyták elesni, írtak rá, keresték, ölelték, visszahozták. Fél évvel később már se nem sírt, se nem ivott, és senki meg nem mondta volna, min ment keresztül. Bolondnak mondják a “közös barátok” – mert nem lép tovább, mert olyanban hisz, amiben senki más. Hmm, bolond, mi? Miért is? Mert visszavárja azt, akivel otthont, családot teremtett, akivel gyászolt és bulizott évtizedeken át? Jó, hát, akkor legyen bolond!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here