Hányok a karácsonytól, hányok az ünnepektől. Képletesen és a valóságban is. Régebben azért voltam kiborulva, mert úgy éreztem, nem tudok megfelelően teljesíteni, értsd csodás fát találni, ragyogóra díszíteni a fát meg a lakást, és még sütni, főzni orrvérzésig. Tudom, hogy sokan gondolkodnak hozzám hasonlóan, de kimondani nem merik. Szentségtörés lenne, mert a karácsony csodálatos, a karácsony a szeretet ünnepe, meg egyéb álságos dolog. Fizikailag is hányingerem volt és van is attól, hogy ezért a pár napért meg kell halni és újjá kell születni, mert ezt várja el mindenki.
Az idén azonban először vagyok teljesen egyedül. Megegyeztünk, hogy a lányokat elviszi a férjem, és új kedvesénél töltik az ünnepeket. Már úgy ébredtem fel, hogy gyűlöltem mindent. A reggelt, amiért világos van, az ünnepet, amely csak fájdalmat jelent, a színjátékot, amelyet majd előadok. Azt hazudom, hogy persze, minden rendben, igen, sütök bejglit, és biztosan jó lesz, sőt pogácsát is, a fám meg az égig ér, hiszen a lányok huszonhatodikán itthon lesznek és várják a meglepetést. Eközben nem csinálok semmit. Fekszem az ágyon, nézem a plafont, és azon töprengek, hogy vajon repedés van a mennyezeten vagy pókháló. Fel kellene kelnem, hogy készüljek az ünnepre legalább fizikailag, de nem megy.
A lányok annál a nőnél vannak, akiért a férjem elhagyott. Gyűlölnöm se lenne szabad, mert annyival jobb, mint én, hogy maximum a féltékenység beszélhetne belőlem. Az a nő szép, udvarias és kedves. Tele van vidámsággal, amelyben egy szemernyi megjátszás sincs. Megértem a volt férjem, ki akarna helyette olyat választani, amilyen én vagyok: aggódó, kapkodó és türelmetlen. Túl nagy a szám, nincs bennem semmi visszafogottság és idegességemben csúnyán beszélek. A másik tökéletes, abszolút az ellentétem. Szereti a lányaimat és azok is őt. Nem mondják, hogy nincs kedvük vele lenni, mert bár ő is dolgozik, marad ideje tortát sütni, edzeni járni és ha ott vannak a lányok, csak velük foglalkozik.
Mit akarhatok még én? Talán örülnöm kellene, hogy ha már elhagytak, legalább ilyen a „gonosz mostoha” a mi mesénkben. A volt férjem boldog, a lányaink azok, csak én vagyok egy szerencsétlen romhalmaz, és nem értem, miért nem szakad rám a mennyezet.
Szeretnék jobb lenni, jobb anya, és régen jobb feleség is, de nem sikerül. Az ünnepek alatt értettem meg, hogy a büntetésem sokkal nagyobb, mintsem megérdemlem.
Tényleg van ember, akinek jó, ha egyedül marad? Az exem azt mondja, pihenjek, rám fér, és ő majd Zitával leveszi a gondot a vállamról. Nekem is jár pár nap szabadság, ami alatt olvashatok, filmezhetek kedvemre. Mit mondhattam volna ennyi kedvesség hallatán? Ha kimondom, amit gondolok, megint én leszek a rossz, ezért nyeltem kettőt, és hagytam, hogy bepakolják a lányokat előző este, és én itt maradtam egyedül a lakásban az összegöngyölt fenyővel, mosatlan edényekkel és a vasalnivaló ruhák halmaival.
Nem, egyszerűen nem vagyok elég jó semmiben. Ha végiggondolom, tényleg egyszerű vagyok, nincsenek világmegváltó ötleteim, vicces és okos se vagyok különösképp. Elmúltam harminc, az arcom nyúzott, a hajam töredezett, a bőröm száraz. Élek egyik napról a másikra, és nincsenek nagy vágyaim vagy terveim a jövőre nézve. El se tudom képzelni, hogy van valaki a világmindenségben, akinek én kellenék. A szerelemre már nem gondolok, nem is hiszek benne, mert az olyan nők, amilyen én vagyok, nem kellenek valamirevaló pasiknak.
Gyűlölöm a karácsonyt, a sok szabadidőt, a végtelen órákat, amelyben elképzelem, hogy a lányok egy másik nővel mézeskalácsot sütnek, vagy fát díszítenek. Ha választhatnék, én se magamat választanám.
Egyedül vagyok, és ezen senki és semmi nem tud változtatni. Apám messze él, különben se érdeklem, anya tavalyelőtt halt meg. A testvéremet vagy öt éve nem láttam, amióta nem jár haza Svédországból. Egy éve beszéltünk utoljára.
Bekapcsolom a tévét, és mindenhonnan vödörrel öntik az ember nyakába a nyálas dalokat, és a boldogságkereső, romantikus filmeket, amelyeknek a végén a főhős mindig sikerrel jár. Ordítani tudnék, de nézem tovább, és a tegnapi maradék pattogatott kukoricát rágcsálom. Mélységesen szánom magam. Tocsogok az önsajnálat sekély mocsarában, ami lehúz, és nem enged.
Miért nem múlhat el az év nyomorult december nélkül? Miért kell már november közepe óta gyomorideggel járnom a várost tudva, hogy egyedül leszek? A karácsony nem a szeretet és a család ünnepe, a karácsony a bánaté és kétségbeesésé. Meg a vásárlásé. Nem születik akkor a kis Jézus, hanem csak egy rakás csomagot szül a kivágott fa, amely heteken belül az utcán végzi. Ma még szép, aztán olyan lesz, mint én reggelente: elhasznált és kopott.
Felkelek, kinyitom az ablakot, és élvezem, ahogy a hideg átjárja minden porcikámat. Az arcom kipirul és szinte fájni kezd a dermesztő szélben. Jobb, mint amikor a szívem fáj. Könnyebben viselem.
Végül eldöntöm, hogy ez így nem maradhat. Egész nap takarítok, feldíszítem a fát, és vad rockot hallgatok, nehogy elgyengüljek. Patakokban folyik a víz a hátamon, a hajam csatakos, érzem, hogy büdös vagyok, mint aki megromlott a melegben, vagy utóbbi években. Délután négykor kutyaugatás szakítja félbe kétségbeesett igyekezetem. Kinézek az utca felé, és egy kis vakarék áll a kapum előtt, befelé ugat. Az udvarom felé. Fekete, fiatal jószág, ki tudja, honnan kószált el. Nem törődöm vele, csak akkor, amikor egy óra múltán is ott ül a gyér lámpafényben. Szent délután van, nem akarok nemtörődöm lenni, inkább viszek neki egy kis párizsit meg vizet. Hátha csak éhes.
Ahogy nyitom a kaput, a kutya azonnal csóválni kezdi a farkát. Szemmel láthatóan örül, bár enni nem akar. Iszik pár kortyot és hagyja, hogy megsimogassam, de ennyi. Nézem az árva lelket, és nem értem, mit akar. Ahogy megfordulok, hogy bemenjek, vakkant egyet. Visszafordulok, és széttárom a karom. Nem értelek, kutya, mondom félhangosan, és otthagyom.
Alig érek be, ugatni kezd. Nem zavaróan, csak kettőt-hármat, aztán vár. Ahogy észreveszi, hogy az ablakból nézem, csóválni kezdi a farkát. Eljövök, és befejezem a mosogatást, majd elkezdem csomagolni az ajándékokat. A kutya időnként jelzi, hogy nem ment el. Mit akarhat? Kapott enni és inni, bár nem akarta elfogadni. Miért nem megy oda, ahonnét jött? Miért nálam parádézik?
Ahogy elkészülök, nem bírom tovább. Megértem, mit kell tennem: beengedem, ha még itt van. Persze, hogy ugyanott vár rám a nyavalyás. Meglát, elvigyorodik, és besétál előttem. A küszöbön megtorpan, hogy biztos jól értelmezte-e a viselkedésem, de én csak biccentek a fejemmel. A fürge jószág a fa alá fut, és úgy helyezkedik el két piros csomag között, mintha ő lenne a harmadik csomag. Lehet, hogy így is van.
Kint már egészen sötét van, a hideg beóvakodik a réseken, én meg elkészülök mindennel. Megmosom a hajam, pakolást teszek rá, csinálok egy karácsonyi szendvicset és leülök a kanapéra. A kutya a lábam mellé ül, fejét a bokámra teszi, és hallom, ahogy csendesen horkolni kezd. Eszembe jutnak a lányok, és a nap folyamán először, boldog vagyok. Magam se értem, de tudom, hogy a kutya miatt. Lehajolok, megsimogatom. Érzem, hogy nem véletlenül jött hozzám.
Csörög a telóm, és már nem vagyok szomorú. A hajam hullámokban csavarodik arcom mellett, fehér blúzom ragyog, és festék nélkül is csillog a szemem.
– Boldog karácsonyt, anya! – kiáltják a lányaim.
– Nektek is! Várunk benneteket haza! – mondom. – Azzal a telefont a kutyára irányítom.
A csajok sikítanak, én pedig boldogabb vagyok, mint valaha. A kis fekete sóhajt egyet, és békésen horkol tovább. Egy angyal, mondom magamnak. Egy szőrös, puha angyal, aki megmenti számomra az ünnepet.
