Elengedés, mint megoldás

"Ha megtettünk mindent, ami rajtunk múlt, és valóban éltünk a lehetőségeinkkel, de a változás nem következett be, akkor mást nem tehetünk, minthogy elengedjük, aki menni akar, félreseperjük a problémát, amit nem tudunk legyűrni, és vigyázunk önmagunkra, hogy fel ne emésszen bennünket a frusztráltság."

Az elengedést ma már úgy emlegetjük, mint valami varázslatos gyógymódot. Ha valami nem tetszik, nem tudunk megbékélni vele, vagy nem tudunk azonnal változtatni, gond nélkül odamondjuk a másiknak, hogy engedje el. Vajon, ha nem veszünk tudomást valamiről, akkor megszűnik a problémánk? Ha nem tudunk valamit elfogadni, akkor csakis az elengedés lehet a megoldás? Természetesen mindenki tisztában azzal, hogy a mai világ egyik alapvető problémája a túlagyalás. Valóban mindent megpróbálunk ezer módon körbejárni, vagy egyszerűen csak rágódunk rajta, ami nem visz előre. Viszont, ha nem gondolunk rá, azt hisszük, minden rendben lesz? Megeshet, hogy később a probléma, amit nemrég még hatalmasnak éreztünk, veszít a jelentőségéből. Viszont azt sem tehetjük meg, hogy minden egyes helyzetre alkalmazzuk megoldásként az elengedést.

Párkapcsolatokban nagymértékben divatja lett ennek a módszernek, mert gyakran megéljük, hogy nem tudunk változtatni a fennálló helyzeten. Ez lehetséges is, mégse lehet minden egyes nehéz szituációt elengedéssel kezelni. Ideje van a haragnak, a türelmetlenségnek, a bánatnak, a gyásznak. Ezeket ebben az álpozitívnak ítélt világban, amit sugall körülöttünk töméntelen internetes fórum, terhes elfogadni. Pedig abszolút emberi, hogy lehetnek rosszabb napjaink, dühönghetünk, sírhatunk, ha az segít. Ezzel nem azt állítom, hogy mindenkinek úton-útfélen tombolnia kell, vagy épp másokon kell levezetnie a feszültségét, egyszerűen csak tisztában kell lennünk azzal, hogy a negatívnak mondott érzelmek is ugyanúgy hozzánk tartoznak, mint a pozitívak, lásd: öröm, vidámság, kedvesség, türelem.

 
 

Ha csalódás ér bennünket, nem tehetünk úgy, mintha semmi se történt volna. Ha megbántanak, ha fáj a szívünk, mert csúnyán viselkedtek velünk, vagy kihasználtak, elhagytak, teszem azt, átvertek, nem legyinthetünk fülig szájjal, mondván, ez van. Megtehetjük, de az emberi természet nem ilyen. Ha nem veszünk tudomást valamiről, nem biztos, hogy magától javulni fog. Szükség van arra, hogy kimondjuk, megéljük a rosszat is, és ne magunkba zárva őrlődjünk, ami felzabálja a testet és a lelket. Elengedni akkor lehet, ha leszámoltunk vele. Ha még dolgunk van egy-egy emberrel, szerelemmel, barátsággal, akkor biztosan nem tudunk könnyedén elhaladni mellette. Sokat segít, ha nem görcsölünk rá, ha nem akarjuk véresre szorítani a markunkban, hanem átgondolva, nem túlragozva, tényleg letesszük. Nincs az a románc, szerelem, amely megérné, hogy beleroppanjunk. Még akkor se, ha az elején mást hiszünk. Ugyanez vonatkozik a hétköznapi tevékenységekre is.

Ha megtettünk mindent, ami rajtunk múlt, és valóban éltünk a lehetőségeinkkel, de a változás nem következett be, akkor mást nem tehetünk, minthogy elengedjük, aki menni akar, félreseperjük a problémát, amit nem tudunk legyűrni, és vigyázunk önmagunkra, hogy fel ne emésszen bennünket a frusztráltság.

Ez minden esetben érvényes és működőképes, ha nem akarunk mindenáron rámenni valamire. Ha visszatekintünk az egy évvel ezelőtti gondjainkra, azonnal rájövünk, hogy kevés maradt meg igazi gondnak, miközben mi tényleg szenvedtünk, mert a bolhából elefántot csináltunk. A világ tele van megoldásra váró helyzetekkel, és ezeket hol sikerül orvosolnunk, hol meg nem. Sokszor csak későn értjük meg, hogy nem volt fontos egy bántás, hogy tulajdonképpen el lehetett volna kerülni, vagy jogos volt valakinek a viselkedése, ami miatt mi kétségbeestünk. Mégse lenne szabad átadnunk magunkat teljes egészében a szomorúságnak, a keserűségnek, mert jól tudjuk, hogy az aggodalom, a félelem sok betegség melegágya lehet.

Néha álljuk meg, forduljunk vissza, és emlékezzünk arra, hogy mi számított öt éve, mibe akartunk belepusztulni, és vajon mi fontos ma azok közül. Megérte-e volna? Fontos-e most az a régi csalódás, harag vagy bánat? Kevés alkalommal fogunk bólogatni.

Elengedni kell és szabad is, de nem úgy, hogy szőnyeg alá söpörjük a gondokat, hanem nagy levegőt véve, kicsit hátra lépve, mérlegelve. Ez cseppet sem könnyű, de nem is lehetetlen. Az elengedés olyan, mint a víz: minél inkább szorítjuk a markunkban, annál jobban szökik, míg, ha csak megőrizni próbáljuk, egyidő után magától elpárolog.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here