Alexa úgy vonszolta magát végig a szűk utcán, mintha súlyos terhet cipelne, pedig csak egy fekete táska lógott a vállán, nem lehetett több két kilónál, ami női táskák esetében könnyű súlynak tekinthető. Úgy érezte, el kell jutnia abba a boltba, ahol olyasmit árulnak, amire neki hatalmas szüksége van. Az utóbbi időben azt vette észre, hogy kezdi elfelejteni egyes szavak jelentését, míg mások eszébe se jutnak. Öt éve még minden színészre, énekesre, könyvcímre emlékezett, ami megfordult az életében ilyen-olyan módon, de még ötven se volt, és a szavak kezdtek kiszabadulni emlékezete fogságából.
Az első törés akkor következett be, amikor nem jutott eszébe unokatestvére neve, akivel szinte naponta együtt játszott, sőt egy gimibe is járt. Aztán az esetek kezdtek elszaporodni. Volt, hogy a karfiol szó nem ugrott be neki, majd függetlenség. A család jótékonyan elnézte, de ő nem nyugodott bele. Három éve rájött, hogy szókincse erősen megkopott, és emlékezete nem akarja ebben a világban tartani. Ettől annyira megijedt, hogy napokig nem ment az utcára, férjének azt hazudta, fáradt, gyerekei meg észre se vették. Lassan eljött az a pillanat, amikor minden erejét elvette a rettegés. Éjjelente azt álmodta, hogy nem tudja kicsoda, és honnan jött, kik a szülei. Hiába fordult orvoshoz, senkinek nem volt egy megnyugtató szava hozzá. Ideje van a felejtésnek is mondta neki az egyik, de ő ezt a felejtést még nem akarta elfogadni, mert nem tűnt természetesnek.
Amikor a legjobb barátnője felhívta figyelmét a boltra, még mosolyogni se volt kedve. Annyira képtelennek tűnt, hogy van egy hely, egy tenyérnyi szoba, ahol egy vénember szavakat árul. Csak be kell menni, és választani kell közülük. Mindegyik szó egy fehér lapra van írva, és ha eleget fizet az ember érte, visszakaphatja őket. Alexa hetekig gyűjtötte az elfelejtett szavait, amiket felírt egy füzetlapra. Tulajdonképpen nem is tudta pontosan, melyek tűntek el a fejéből, inkább csak jegyzetelt szorgalmasan ábécé szerint. Úgy gondolta, ötszáznál ideje megállnia, ki tudja, milyen árat kell értük fizetni.
A töredezett szélű járdán nem sok emberrel találkozott. A nyirkos november inkább a szobájukban tartotta őket, és valószínűleg más örömöket nyújtott nekik, mint a szókeresés. De neki nem volt fontos, szembejön-e vele valaki, csak az, hogy az a púpos öregember ott legyen a boltban, és olyan áron kínálja a portékáját, amilyet meg tud fizetni. Bea azt mesélte, mindenki mással fizet, de erről nem beszélhet, ez is az alku tárgya.
Alexa nem akart idejekorán a felejtés ködében kóvályogni. Bár voltak életében kellemetlen epizódok, ezekkel úgy-ahogy leszámolt, és kétsége se volt afelől, mások is hasonlóképpen jártak volna el a helyében. Az ősz végi szél rongyosra tépte az aludni készülő fákat, amikor végre megpillantotta a kék ajtót. Mintha egy görög film díszlete lett volna, nem látszott túl misztikusnak, leszámítva a kilincset, ami roggyantan lifegett a vásárlók keze alatt. Megállt, tétován körbepillantott, de a borús égbolt alól nem kapott biztató szót. A két lépcső, ami az ajtóig vezetett, szintén rossz állapotban volt. Visszafordulni azonban nem akart, ha már eljött, muszáj volt próbát tennie, ahogy a mesebeli szegény legénynek, aki rendre elbukott a kezdet kezdetén, de a mese végére megnyert mindent. Ezt a mindent akarta ő is. Pedig vesztésre állt.
Lenyomta hát a kilincset és az ajtó a várakozással ellentétben hangtalanul kitárult. A parányi üzlet fala tele volt fiókos szekrénnyel. Minden barna fiókon egy betű állt, azok rejtették a szavakat, amelyekért jött. A sarokban egy hajlott hátú, egészen alacsony férfi olvasott valamit. Valaha így képzelte a törpéket, habár az öregnek nem volt szakálla, haja is kevés.
– Jó napot! – mondta udvariasan.
– Jó napot! – hangzott a válasz. – Miben segíthetek?
Alexa nem is tudta, mit mondjon, annyira képtelennek tűnt az ok, amiért felkereste a helyet.
– Tudja, azért jöttem, hogy visszakapjak valamit, ami az enyém volt.
– Ez nem a talált tárgyak osztálya, hölgyem! – nézett rá az eladó. Szemében megvetés tükröződött. Már megint egy gyáva vásárló, aki azt hiszi, ha nem mondja ki a dolgokat, akkor azok nem is léteznek. Ahogy meglátta a nőt, tudta, mit akar. Még azt is megsaccolta, hogy nagyjából ötszáz szó vásárlását tervezi. Ez már komoly mennyiség az ő korában.
– Bocsánat. Tudom, csak nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen helyzetbe kerüljek. – Idegesen megrándult a bal szemhéja, érezte, hogy azonnal tikkelni kezd, mint mindig, ha stressz éri.
– Ahhoz viszont igen, hogy elfelejtse azokat a kifejezéseket, amelyek a múlthoz kötik?
Alexa egyenesen rá nézett. Megborzongott. Az öreg biztosan nem valóságos, ahogy az egész beszélgetés sem, gondolta ijedten. Legszívesebben elfutott volna.
– Én úgy tudom, itt vásárolhatok olyan szavakat, amelyekre szükségem lehet még az életem során.
– Jó helyen jár, ez igaz. Mondja, körülbelül mennyire lenne szüksége?
– Eddig ötszázat írtam össze, de attól tartok, a helyzet romlani fog.
– Ez nem kevés. Maga még nagyon fiatal. Későbbre vártam.
A nő megrettent. Várta? Őt? Miféle ördögi lény mond ilyet egy idegennek egy poros, rosszszagú üzlet közepén?
– Írtam egy listát, ezek a fontosabbak. Megnézi? – lépett közelebb és kérés nélkül nyújtotta a papirost.
– Meg, de előbb beszélnünk kell a fizetségről. Maga tudja, hogy a szavak értékesek? Hogy dobálózni velük vétek?
Az asszony lehajtotta fejét. Hányszor de hányszor köpte ki magából őket, bántott velük, vagy egyszerűen csak hagyta, hogy kifolyjanak a száján meggondoltalanul. Most megfizet ezért.
– Tisztában vagyok ezzel, főleg, hogy kezdenek elhagyni engem.
– Mindenkivel megtörténik, de akik ragaszkodnak hozzájuk, azokkal még inkább. Miért nem hagyja, hogy elméje kitisztuljon?
– Úgy érti, hagynom kellene, hogy elhülyüljek?
A fura férfi felnevetett. Megvakarta állát, majd elismerően bólogatni kezdett.
– Látom, más elképzelései vannak az öregséggel kapcsolatban. Nem bánom. Adok magának ötszáz szót, épp azokat, amiket kér, de magának is adnia kell nekem valamit az életéből. Mi lenne, ha mondjuk, minden szó egy napot érne?
– Egy napot az életemből?
– Ez nem kis ár annak függvényében, hogy jönnöm kell még bizonyosan párszor.
Az öreg felsóhajtott. Mind alkudozni akar, aki betér, mondta magában. Ragaszkodnak a múlthoz, pedig már nem is létezik, és a jövőt kockára teszik, pedig mindenkinek jobb lenne, ha elmenetel előtt kevesebbre emlékezne. Megkímélné magát a fájdalomtól. És mégis.
– Ahogy érzi. Mondja, miért fontos magának, hogy a karfiol szó ott maradjon az elméjében? – kérdezte a papírra pillantva.
Alexa elmosolyodott. Apja jutott eszébe, aki minden szombaton karfiollevest kért ebédre, és ha nem volt, aznap inkább nem evett semmit. Sokat nevettek rajta emiatt, de ennyi év elteltével már nem tűnt nevetségesnek ez a kívánság.
– Amiket felírtam, mind elengedhetetlenek – mondta nagy sokára. – Inkább legyen rövidebb az életem, de teljes. Nem félek a fájdalomtól. Ötszáz nap…Alig másfél év…Ki tudja, számít-e, ha haldoklom?
– Maga bátor asszony. Kérem, írja alá az átvételi elismervényt! Húzza ki a bal alsó fiókot! – mutatott a nő mögé.
Az asszony szeme kikerekedett. Lehajolt, óvatosan megfogta a kerek fogantyút, és kihúzta. Valóban ott állt a négyrét hajtott lapon feketén-fehéren a neve, a szavak mennyisége és kialkudott ár. Nem értette, de nem is akarta érteni. Tudta, hogy minden pillanat számít. Azt azonban nem árult el, amikor gondosan odafirkantotta a nevét, hogy valószínűleg nincs félezer nap élete végig. Az orvos hat-hét hónapot jósolt.
Másnap, amikor felébredt, különös illat fogadta. Bekúszott az ajtó alatt. Karfiolleves, mondta nevetve, és úgy ugrott ki az ágyból, mint akinek minden pillanat élete nagy pillanata. És az is volt. Férje a tűzhely előtt állt, és szája sarkába rejtetett mosollyal annyit mondott: ma én főzök, nem bánod?
Kép forrása: Pinterest
