Elmentem egy pszichológushoz – és milyen jól tettem!

Szóval az úgy történt, hogy tavaly már meguntam, hogy mindig ugyanazokat a köröket futom az életben. Inkább megemeltem a fenekemet, és szépen felkerestem egy pszichológust.

Az első próbálkozás sajnos kudarcba fulladt. Állami szféra, jó szakember, csak épp kéthetente van egy szabad fél órája, addig gyorsan daráljam le, mi a bajom… hát, köszi nem. Nyeltem kettőt, meghúztam a nadrágszíjat, és elmentem magánba. És milyen jól tettem!

 
 

Nem válok és nem halt meg senkim, de azért közöltem vele, hogy lesz miből csemegéznie, nem szabadul meg tőlem két hét után. Kezdetnek van egy alkoholista, rákos apám, aki nem kis szívbajt okoz minden nap, és akibe önthetem a pénzt, mert a nyugdíj nem elég. Nesze neked, előrejutás! A barátaim sincsenek anyagilag eleresztve, de nekik legalább anno küldtek néha egy kis támogatást vagy kifizették a jogsit. Én meg itt a mínuszból indulok. Ráadásul én lettem az ő anyja, én vállalok érte felelősséget.

A pszichológus „megnyugtatott”: 23 kliense van, ebből kettőnek nem alkoholista az apja. Magyarország, én így szeretlek. Na és mi következik egy alkoholista apából? Egy idegbeteg anyuka! Aki kin fogja levezetni a feszkót? Hát persze, hogy a gyerekeken! Bár hárman vagyunk testvérek, mivel én volnék a lány, jómagam kaptam a legtöbb lecseszést, b@szogatást. Ölelés, dicséret, szeretgetés… hát, az nem sok volt.

Persze mostanra már kiműveltem magam a témában. Innen ered az örökös önbizalomhiányom, az érzés, hogy nem érek annyit, mint mások. Nézhetek én ki akármennyire jól, lehetek diplomás, vicces, sikeres. Szerintem ha elsőként én hódítanám meg a Marsot, akkor sem érezném magamat egyenrangúnak másokkal. Innen egyenesen következik, hogy megtaláltak a vérszívó „barátok”, akiknek inkább csak eszköz voltam, nem társ. Mert azt hittem, hogy ennél többet úgysem kaphatok.

Idén viszont végre elkezdtem jobban érezni magam, úgy tűnik, a terápia lassan, de biztosan kezdi kifejteni hatását az életemre. Hozzáteszem, nagyon fontos az is, hogy a pszichológusoddal ugyan megtartsd az egészséges távolságot, viszont szimpatikusnak kell, hogy tartsátok egymást. Nekem női pszichológusom van… valahogy nem tudom elképzelni, hogy egy férfinek taglaljam a menstruációs problémáimat. Egy női problémával nyilván egy nő tud jobban azonosulni. Fordított esetben sem gondolom, hogy ez másképp lenne.

Szóval a problémák egy része maradt, én viszont elkezdtem változni. Egy fontos vezérelvem lett: egyszerre egy lépés, barátocskám! Nem tudok egy nap alatt hegyeket mozgatni, de minden nap kicsit arrébb tudom tolni… a sok nap pedig összejön, néha hamarabb is, mint gondolnám.

Számomra az első lépés az egészség – ép testben ép lélek, és elsőre ez tűnt könnyebben megvalósíthatónak. Járok fogorvoshoz, nőgyógyászhoz – nincs kedvem többé 23 napon keresztül menstruálni, a sok tampont nem állja a TB. Eltart egy darabig, míg rendbe szednek, de én türelmes leszek. Minden alkalommal egy kicsit gyógyulok.

Megteszem azokat a lépéseket, amiktől eddig féltem. Belemegyek kellemetlen beszélgetésekbe – aztán meg rájövök, hogy hülyeség volt ettől annyira félni. Megélek minden érzést, ha valamin végre túl vagyok, büszkén megveregetem a vállamat és megjutalmazom magam valami aprósággal. És közben észben tartom: ez el fog tartani egy darabig. Mindent egyszerre nem lehet megoldani, és nem is kell. Addig meg kiélvezem, hogy szép lassan visszaszerzem az életem felett az irányítást.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here