Mindenki tudja, még az is, akinek már nem kicsi a gyereke, hogy elsősnek lenni nem könnyű. Sosem volt az. Az óvodai szabadság váratlanul megszűnik, és hiába minden tudásvágy, lelkesedés, az iskola komoly erősfeszítéseket kíván a hat-hét éves gyerekektől. Mielőtt eltűntek az óvodai foglalkozások, a nagycsoportosok érezhettek némi átmenetet az iskola és óvoda között, de ez ma már nem így van.
Mivel nem kötelező részt venni a foglalkozásokon, amelyik gyereknek nincs kedve, nem ül oda. Ha az óvónők nem akarnak tartani, nem muszáj nekik, de még vannak, akik a régi elvek hívei, és nagyon jól tudják, mennyire fontosak a versek, mondókák, körjátékok. Nem beszélve a mesékről, vagy magáról a mesélésről. Ezek alatt a gyerek szókincse, kifejezőképességé, figyelme fokozatosan fejlődhet, amire a mai tapasztalatok szerint nincs nagy igény, természetesen akad kivétel.
Sok gyerek úgy érkezik az iskolába, hogy soha nem használt ollót, nem festegetett, rajzolt, és a ceruzát hírből se ismeri. Érdekesmód, a mesék és versikék világa is egyre inkább háttérbe szorul, mert a mai szülők egy része értéktelennek, időpocsékolásnak tartja. Pedig amikor a gyerek ritmusos mondókákat, dalokat kántál, az idegrendszerét is nyugtatja, nem beszélve arról, hogy olyan szavakat mond ki, amik nem részesei a mindennapjainak. A mai óvodások igen nagy hányada beszédhibás, és ha nem az, akkor se tudja kifejezni se a gondolatait, se az érzéseit. Sokat beszél, de karattyol és mondatának se eleje, se vége, csak levegő után kapkodva próbálja elmondani a fontos dolgokat, mert tudja, hogy nagyon rövid ideig figyelnek rá. Így beszéde még inkább felgyorsul, mondanivalója zavaros lesz. Valljuk be, igen sok szülő nem fordul türelemmel a gyereke felé. Ezt a gyerek érzi, tudja, ezért akar mindent besűríteni egy rövid mondatba. Minderről azért írok, mert első osztályban a beszéd, a hangok képzése, a szótagokra és hangokra bontás alapja az olvasásnak és az írásnak.
Egy elsős gyerek szinte minden nap újat tanul. Olyan nagy az elsajátítandó anyag, hogy felnőtt fejjel el se tudjuk képzelni, mit jelent elindulni a vonalaktól és eljutni a gördülékeny mondatolvasásig vagy azok megértéséig, nem beszélve a hallás utáni írásról.
Az a kisgyerek, aki addig csak játszott, jó esetben labdázott, kerékpározott és futkározott, hirtelen megtapasztalja, hogy millió dolgot várnak el tőle. Ceruzához nem szokott ujjaival a vonalak közé kell találnia, szépen kell formálnia a köröket, úgy kell számolnia, hogy korongokat tologat, vagy pálcikák segítségével jelzi a relációkat. Mondhatnánk azonnal, hogy valaha sem volt másképpen, de azt tudnunk kell, hogy régebben otthon sok dologra felkészítették őket a szülők.
A jobb-bal kéz problémája, az alatt, felett, között kifejezések nem okoztak ekkora gondot, mint most. Az iskola mindenképpen frusztráló annak, aki nem szokott hozzá, hogy rajta kívül másra is figyelnek. A gyerekeknek meg kell tanulniuk várakozni mások mondanivalójára, arra, hogy őt is észrevegyék, hogy sor kerüljön rá. Emellett tűrnie kell, ha nem dicsérik eléggé, ha netán nem kap piros pontot, csillagot, pecsétet, pedig beleadott apait-anyait a feladatába. Szembesülnie kell azzal, hogy egyeseket többet dicsérnek, akadnak nála sikeresebbek és ügyesebbek. Ezt nem könnyű megemészteni. Tehát az iskolai tananyag mennyisége és tempója mellett a szocializáció se elhanyagolható. Így ne csodálkozzunk, ha este hét körül már nyűgösek és fáradtak, ha kezdeti lelkesedés megcsappan, mert rájöttek, hogy az iskola a sikerek mellett, munka is. Nem beszélve a kudarcokról, a keserves házi feladatokról, amelyek nélkül nem lehet haladni.
Ezért nem lenne szabad egy elsőst felesleges szakkörökkel vagy más foglalkozásokkal terhelni. Neki pontosan elég az a munka, amit elvégez délelőtt, és a mindennapi tesi se oldja a mozgásigényét és a szorongását, ne csapjuk be magunkat. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen korú gyereknek még nagyon sok játékra van szüksége. Kint, a szabadban eltöltendő játékra, ami lehet homokozás, ásás, kukacok gyűjtése, álmodozás a fűben, egyszóval minden, ami nem a virtuális világ része.
Szinte elképzelhetetlen manapság, hogy sokan, akiknek van lehetőségük, kilökdössék a gyereket az udvarra, utcára, hogy játsszanak odakint. Lassan már faluhelyen se divat a foci, a bújócska, fogócska, mert mindenhová beszivárgott a telefon és tablet, amely csendben teszi a dolgát. A szülő boldog, a gyerek csendben van, ugyan miért akarna ellenkezni vele? Ám a telefonhasználat elveszi a fantáziát, megöli a szókincset, leszoktat a kreatív gondolkodásról, de ezt egyre inkább beáldozzuk a nyugalomért, és azt hazudjuk magunknak, hogy a virtuális világból kapott információ mindennél fontosabb.
Pedig egy kisgyerekek számára a játéknál nincs értelmesebb és izgalmasabb. A kütyük ezt veszik el tőle, mert azokon csak simogatja a telefont, de a közös élmények elmaradnak. Nem futnak kipirult arccal, nem fedeznek fel hernyókat a fa tövében, nem tanulják meg mit jelent segíteni, támogatni a másikat, várni, hogy mi lesz egy játék kimenetele, és alig merem megemlíteni, hogy azt se fogják tudni, mi az igazi barátság. Elveszik a beszéd, a szép magyar kifejezések használata, marad a szleng, amelyen túl nem ismernek szólásokat, közmondásokat.
Egy elsős mindig nagyon nehéz évnek néz elébe. Észre kell vennünk, ha nem bír el többet. Ezért ne lepődjünk meg, ha hétvégén kedvetlen, amikor programokra rángatjuk, hiszen szeretne pihenni, és uram bocsá’ nem csinálni semmit. Nem kell mindig információ-vulkán közepén csücsülni. Nem maradunk le semmiről, legfeljebb csak a nyugalomról. Nem utolsó dolog az, higgyük el!
Kép forrása: Pinterest
