Miközben azt mondogatjuk, hogy nincsenek elvárásaink egy kapcsolatban, egy munkahelyen, mert alakul, ahogy alakul, előbb-utóbb kiderül, hogy mégis sokat várunk el másoktól. Ha szimplán a férfi-nő kapcsolatára gondolunk, akkor ezer meg ezer helyen olvashatunk arról, milyen az ideális nő, milyen az igazi férfi, de az nem jut eszünkbe, hogy vágyaink, elképzeléseink irreálisak. Azt hisszük, azt akarjuk hinni, hogy vannak emberek a világmindenségben, akik azért léteznek, hogy bennünket boldoggá tegyenek. Az a dolguk, hogy lessék kívánságainkat, kitalálják a gondolatainkat. A világ azonban nem így működik, mert ha minden ember elvár, ki fogja teljesíteni ezeket a vágyakat.
Nyíltan kimondjuk, hogy szeretnénk, ha a barátaink segítenének, meghallgatnának, ugranának, ha szükségünk van rájuk, hiszen erről szól a barátság, de vajon mi megtesszük ugyanezt? Ráérünk bármikor, kéznél vagyunk a legegyszerűbb eseteknél is?
Szülőként mindig és állandóan a gyerekeink mellett vagyunk, de nem fizikailag és anyagi juttatások terén, hanem lelkiekben is? Van elég időnk, türelmünk, akaratunk meghallgatni őket, beszélgetni velük?
Kollégaként elvárjuk a feltétlen együttműködést, támogatást, de mi viszonozzuk ezt? Odatesszük magunkat akkor is, ha nem rólunk van szó? Gyakran kezeljük úgy a környezetünket, mintha a birodalmunk lenne, és mi királyként, királynőként végig lépdelünk rajta, közben meg az integető kezek tömegében gyönyörködünk. Ugyanebben az időben mások hasonlóképpen cselekednek, és mindannyiszor meglepődnek velünk együtt, hogy mennyire kis porszemek vagyunk a bolygón.
A szelemben csúcsosodnak leginkább elvárásaink. Úgy gondoljuk, hogy nekünk jár a figyelem, a kedvesség, a törődés, és ezért cserébe majd mi is hasonlóan cselekszünk. Ám, ez nem olyan oda-vissza játék. Még a ping-pongban is leesik a labda az asztal mellé, bármilyen ügyesek a játékosok. Mások nem azért léteznek a világban, hogy a mi szellemi jólétünket szolgálják, vagy ha igen, annak busás ára van.
Egy férfi és egy nő se felelős azért, hogy a másik boldog-e mellette. Tehet azért, hogy kellemessé tegye a pillanatait. Önmagunk jólétéért csak mi magunk felelhetünk. Nem vagyunk sem gondolatolvasók, sem varázslók, hogy kitaláljuk, egyeseknek mi okoz örömöt. Forgolódhatunk az emberek között jól-rosszul, de mindig lesz, aki ennek hasznát látja, és lesz, aki elmenekül a közelünkből. A jóság, a szépség, a figyelem mindenkinek mást jelent, és nekünk nem tisztünk kitalálni, hogy partnerünk, kedvesünk mit szeretne tőlünk. Nekünk az adolgunk, hogy ebben a felfordult, értékét vesztett 21. században megőrizzük önmagunkat. Az lenne a legfontosabb, hogy szándékos bántás nélkül tanuljunk meg élni, hogy ne gázoljunk bele nap, mint nap mások lelkébe, és mindezek mellett megőrizzük a sajátunkat, ami igencsak eladhatóvá vált mostanság.
Eladjuk a szépségiparnak, az öregedést gátló szerek sokaságának, a divat világának, a médiának. Áruba bocsátjuk pár kétségbeesett dicséretért, kommentért, lájkért. Mindez talmi öröm és tényleg csak másodpecekig éltet. Aztán visszazuhanunk sötét óráinkba.
Ha megtanulnánk elvárások nélkül élni, fogadni, ami jön, és elengedni, ami megy, sokkal könnyebb életünk lehetne. Ha elhinnénk, hogy a bennünk lévő dolgok értékesek, számítanak, boldogabbá válhatnánk. Nem mindenki szereti a hamburgert, de a hamburgerest ez nem érdekli. Aki hot-dogot enne, az tovább megy, ám aki egy jó hamburgerre vágyik, azt nem lehet lebeszélni róla. Valahogy így kellene tennünk a mindennapokban. Örülni annak, amit kapunk, nevetni, ha valami vicces, és ha szomorúság vagy kín ér bennünket, azt is elfogadni, majd görcs nélkül elengedni. Senki nem fogja helyettünk megtenni.
Az elvárásokat mi magunk szabjuk, alakítjuk. Ha hagynánk, hogy az ollónk olykor megpihenjen, fellélegezhetnénk.
Engedjük meg magunknak néhanapján, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy akarnak, és ne úgy, ahogy mi kiköveteljük másoktól.
Kép forrása: Pinterest
