Elveszítettem a szerelmet

Nem tudom mikor és hogyan, de elveszett. Valószínűleg kiesett a zsebemből. Hogy benne volt az bizonyos, mert egy ideig gondosan vigyáztam rá, néha letöröltem róla a port. Olykor fényesre suvickoltam. És most nem találom.

Próbáltam végigmenni a szokott úton, hátha meglesz a járda szélén egy kicsit sárosan, egy kicsit árván, de nem volt ott. Lábammal megbökdöstem a száradó leveleket, még egy használt papír zsebkendőt is arrébb pöcköltem, mégse láttam.
Leültem egy padra és bambán bámultam magam elé.

 
 

Vajon hol rontottam el? Be kellett volna foltoznom a zsebet? Vagy használhattam volna pillanatragasztót? A kezem is beleragadt volna, de azért csak megőriztem volna még egy ideig.

Esetleg új kabátra lett volna szükségem. Időközben a gombok se fénylettek már úgy, mint régen, és az ujja is kiszöszösödött. Én mégis szerettem, mert meleg volt és kényelmes. Talán túl kényelmes is, mert alig akartam levetni. A fűtött szobában akasztottam csak a fogasra, de azért oda-odapillantottam rá, nehogy valakinek megtetsszen.
Az meg hűségesen lógott, és nem panaszkodott, hogy túl meleg vagy túl hidegben álldogál. Rám várt, én viszont időnként ráuntam és egy könnyű dzsekire cseréltem. Ha fáztam, újra belebújtam és megsimogattam minden szöszt, mert az is a kabáthoz tartozott.
Nem voltak rajta idegen hajszálak, az anyag öregedett. Először az oldalánál foszlott ki a varrás. Ügyetlen kézzel megférceltem, de nem mutatott valami jól. Legyintettem, mert takarásban maradt a fércmunka és így nem zavart senkit. A gallérján is keletkezett egy lyuk, talán a moly ette ki. Azt még könnyedén el tudtam rejteni, mert varrtam rá egy piros virágot és már nem is kellett aggódnom.

Csak a zsebe nem jutott eszembe. Nem használtam, mert túl tágas volt, és féltem, hogy kiesik belőle minden, ami hosszútávon fontos lehet.
És ki is esett. Az esett ki, ami a legfontosabb lehetett volna, ha jobban figyelek.

A szerelem tűnt el és helyette a selyem hideg érintése maradt. Az emlékeztetett a régi jóra. Ha megkarcolta kezem, szívem is sebeket szerzett. Nem értettem én az összefüggést, hiszen messze voltak egymástól, nem üzenhették meg, hogy a szív karcos és fáradt.

Így nem hallottam meg a kiáltást sem.

Valószínűleg egy kora reggelen, a nagy kapkodásban hagytam el a buszon, vagy a villamoson. Nem hiszem, hogy felvette volna valaki. Ha megtalálta, leadhatta volna a pénztárban, de inkább keresett egy cigarettacsikkekkel tetovált zöld kukát, és undorodva beleejtette. Nem az övé volt, neki nem jelentett semmit. Az én szerelmem pillanatok alatt a többi ócskaság között landolt, és pár óra múlva martaléka lett a tűznek. Így halt meg egy téli délutánon, és valószínűleg meleget sem adott már.

Egy próbát tettem még vele. Meghirdettem, hátha lesz egy becsületes, aki visszahozza, de már a jutalom sem érdekelt senkit. Pedig adni akartam érte mosolyt, egy szégyenlős köszönömöt, egy hálás pillantást, vagy egy zsírpapírba burkolt napfényes almát. Minden megmaradt nekem.
A tél sarkát a tavasz taposta, amikor észrevettem, hogy nincs szükségem a bélelt kabátra, jó lesz már a ballon is, amelynek gallérja nyakamba fészkelt. Még új volt, nehezen tört meg a hajlatokban.

Óvatosan kikutattam zsebeit és megnyugodva láttam, nincs azokban még semmi, csak egy ostobán kilógó cérnaszál riadt meg érintésemre. Kinyisszantottam és felsóhajtottam.
Nem kell már papírosba megbújó szó, virágpalástot öltő bók. Ha tavasz lett, legyen az, és hagyom, hogy a nap fakó arcom barnára fesse.
A zsebeket pedig bevarrom, biztos, ami biztos. Minden, amim van, belefér már egy jókora kézitáskába.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here