Én még szabad gyerek voltam

"Ha elkeseredtem, mert a tegnapi barátnőim épp nem akartak játszani velem, sőt elfutottak, ha megláttak, senki nem akarta leszidni őket, nem prédikált nekik a kiközösítésről, hanem hagyta, hogy a dolgok rendeződjenek maguktól. Ez be is következett órákon belül, de ha nem, akkor másnap. Minek veszekedtek volna olyasmi miatt, amihez nem volt közük?A problémáikba nem vontak bele bennünket, mert úgyse tudtunk volna segíteni, felesleges terhet meg nem raktak ránk azzal, hogy felnőtt módra panaszkodtak volna számunkra ismeretlen és nehéz helyzetekről. Mi se nyaggattuk őket folyton a saját piszlicsáré dolgainkkal."

A szabadság gyerekként nem azt jelentette nekem, hogy azt tehetek, amit akarok. Mindig tudtam, mikorra kell hazamenni, mikor ebédelünk, vacsorázunk, és ezek szent idők voltak. Nem feltétlenül azért, mert együtt volt a család, de anyám megfőzött, és ha apám később is ért haza, mi hárman az öcsémmel leültünk rendesen és megettük a levest és a másodikat. Leves mindig volt, sokszor krumplileves, amit utáltam. Viszont olyan borsólevest, amit a frissen szedett és fejtett borsóból készített anyám, soha sehol nem ettem. Én magam sem tudok hasonlót, hiába mondta el, hogyan kell. Hiányzik az enyémből valami, és nem a só, az bizonyos.

Szabad gyerek voltam, mert nem figyeltek rám minden pillanatban. Nem volt rá idejük, rajtam és a testvéremen kívül volt ezer dolguk. Nem akartak a nap minden percében szórakoztatni. Hagyták, hogy unatkozzak, nyűglődjek vagy átmenjek a szomszédba, és ott játsszunk kedvünkre. Eleshettem, megsérülhettem, nem dőlt össze a világ, nem állt otthon literszámra a fertőtlenítő és a sebtapasz sem. Legtöbbször vízzel megtisztogattam a sebet, picit pityeregtem és már ment is tovább a játék. El se mondtam otthon, mert ha megtudták volna, még össze is szidtak volna, amiért ügyetlen vagyok. Térdem, lábszáram sokszor volt tele karcolásokkal, varokkal, de tudtuk, hogy ez az élet velejárói, nem siettünk orvoshoz minden aprósággal. Nem emlékszem senkire, aki netán vérmérgezést kapott volna.

 
 

Játékainkat mi találtunk ki. Rengeteg szerepjáték volt benne, amely távoli világokba repített bennünket. Oly módon elmerültünk ezekben, hogy sokszor arra eszméltünk, alkonyodik, és ideje hazamenni, pedig még bennünk volt a hév. Emlékszem, ahogy ballagtam hazafelé a töredezett betonjárdán, és közben alig vártam, hogy reggel legyen, hogy folytathassuk a történetet. Nem kellettek nagy dolgok a boldogságunkhoz.

Anyám mindig a ház körül szorgoskodott, vagy ha nem voltunk a közelben és ráért, olvasott. Feleslegesen nem nyaggatott azzal, hogy milyen napom volt, mert biztosan annyit mondtam volna, hogy jó. Ma már a jó nap nem elég, már szépnek kell lennie. Pedig egy nap attól különleges, hogy jól érezzük magunkat benne, és nem feltétlenül azért, mert minden szép.

Ha veszekedtünk, marakodtunk, ritkán akartak közbe avatkozni. Nagy dolognak kellett ahhoz történnie, hogy egy felnőtt rendet akarjon vágni a gyerekek között. Ránk volt bízva minden egyezkedés, fájhatott a szívünk egy-egy csalásért, hazugságért és hamisságért. Eszükbe se jutott, hogy nekik bele kellene szólniuk. Tisztában voltak azzal, hogy a világban vannak vidám és szomorú élmények, és mindenkinek meg kell tanulnia gazdálkodni ezekkel.

Ha elkeseredtem, mert a tegnapi barátnőim épp nem akartak játszani velem, sőt elfutottak, ha megláttak, senki nem akarta leszidni őket, nem prédikált nekik a kiközösítésről, hanem hagyta, hogy a dolgok rendeződjenek maguktól. Ez be is következett órákon belül, de ha nem, akkor másnap. Minek veszekedtek volna olyasmi miatt, amihez nem volt közük?

A problémáikba nem vontak bele bennünket, mert úgyse tudtunk volna segíteni, felesleges terhet meg nem raktak ránk azzal, hogy felnőtt módra panaszkodtak volna számunkra ismeretlen és nehéz helyzetekről. Mi se nyaggattuk őket folyton a saját piszlicsáré dolgainkkal.

Ha elmentem játszani a szomszédba, vagy csak ki az utcára, nem láttak el háromnapi hideg élelemmel és vízzel, nehogy éhen vagy szomjan haljak. Senki nem hitte, hogy pár óra alatt éhezni fogok, ha meg éhes leszek, majd ebédelek, vacsorázom rendesen. Mi, gyerekek se akartunk folyton enni valamit. És valahogy a szomjúságot is bírtuk, nem zengte a média lépten-nyomon, hogy sokat kell inni. Ittunk mi eleget, ha szomjasak voltunk, természetesen csapvizet tenyérből, ha épp úgy adódott.

Szabad voltam abban is, hogy azzal barátkozhattam, akivel akartam, és barátságaim következményével nekem kellett számolnom. Ha nem felelt meg, hogy egyik-másik gyerek erőszakosabb vagy durvább volt, eldönthettem, hogy tovább állok, és nem a nyafogás és a panasz volt a megoldás.

Szüleim megbíztak bennem, mert tudták, hogy a szavuk számít. Egy tekintettel el tudta intézni apám, hogy ne mondjam ki, amit gondolok, sőt még az arcberendezésem se változzon. Lehet, hogy ez nem volt tökéletes módszer, de soha nem láttam senkit, aki az utcán rácsapott volna édesanyja kezére, vagy belerúgott volna. Viszont azt gyakran, hogy az utca is nevelt bennünket. Ránk szóltak, ha nem köszöntünk vagy nem voltunk udvariasak. Tudtuk, hogy mi illik, és ha nem, akkor otthon megtanították nekünk, nem várták el az iskolától, hogy helyettesítse a családot. A családnak megvolt a szerepe az életünkben, és ez lehetett akármilyen, nem hárította senki másra a nevelésünket. Nevelődtünk a buszon, a szomszédban, a boltban, és ha ránk szóltak, eszünkbe se jutott visszabeszélni, legfeljebb csúnyákat gondoltunk. De gondolni bármit lehetett, azt nem látta senki.

A szabadságnak azonban ára volt. Sokkal kevesebb ölelgetésben, puszilgatásban volt részünk, de ez nem tűnt fel akkor. Szüleink így tudtak szeretni, utólag már nem vethetjük a szemükre. Viszont nem akarták hamis módon megvásárolni a mi szeretetünket, a türelmünket, és az üzletekben, a postán akkor is jól kellett viselkednünk, ha nem kaptunk  semmit. Az illemet és a tiszteletet nem jutalommal akarták kikunyerálni. Elég volt ahhoz egy szó, tekintet és az ő példájuk.

Visszagondolva úgy hiszem, sokkal többet tettek értem azzal, hogy engedtek utamra, mint ha folyton ott lihegtek volna a nyakamban, és azt kérdezték volna, mivel kedveskedjenek. Megtanultam viselkedni, gondjaimat úgy feldolgozni, hogy ne kelljen mindezeket pénzen megváltani. Ez is egyféle szabadság és erő.

Jó lenne olykor ezt látni és tanítani ma is.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here