Érek-e többet egy sütinél?

Természetesen én sem maradhattam ki a netes randik nem túl kedvező, de kikerülhetetlennek tűnő világából. Körülöttem mindenkinek volt már tapasztalata, és persze volt sikersztori is köztük. Olyan is, amikor kiderült, hogy a netes partner jóképű, tehetős vagy egyszerűen csak szeretni való volt, és összejött a munkatársammal, barátnőmmel. A millió példa között volt olyan is, hogy az első randi nem sikerült, de a második már maga volt az álom. Így, ezeket hallgatva, elérkezettnek láttam az időt, hogy én is nyitott legyek. Mert a hátha, meg a ki tudja, lehetek-én-kivétel nagyon erősen tud kábítani.

A férfiak egy része biztosan megegyezett önmagával vagy épp titkos egyezséget kötöttek egymással, mert akárhányan csak szóba jöttek, mindig cukrászdát javasoltak. Az arra szánt összeg részükről maximum ötszáz forint volt, amibe jó esetben belefért egy kávé vagy egy süti. A kettő együtt sosem. És meg sem kérdezték, akarok-e mást, mert féltek, hogy az elvesztegetett idő még pénzkidobást is szül.
Ám egyszer csak megjött a királyfi. Kedves volt, szellemes és gavallér. Már az első találkára virágot hozott, és a süti mellé kérhettem egy vizet is, sőt kérhettem volna bármit. Ez meglepett. Szokatlan volt. És meséltetett, minden szavamat itta, nevetett. Álmomban sem sejtettem, hogy később ezeket fogja felhasználni ellenem.
Miután elvarázsolt, legalábbis ő azt hitte, én meg belesétáltam a szépen kiásott csapdába, elkezdett számon kérni. Nélküle nem mehettem sehová, mert ő mindig mellettem volt. Elvitt vásárolni, postára, bankba, közben meg erősen éreztette, hogy mennyire jó, hogy ő ott van nekem. Ehhez hozzájátszott az is, hogy nem tudok vezetni, ami így utólag nem bizonyult szerencsésnek. Egyre többször fordult elő, hogy beszélgetés közben megállított, és megkérdezte, hogy lehet, hogy nélküle szaladtam el a fogorvoshoz vagy a nőgyógyászhoz. És persze mindkettő férfi volt, akinek én szerinte kellettem magam pusztán azért, hogy őt megalázzam.
Amikor főztem, mindig leste minden mozdulatom, és viccesen megjegyezte, hogy nem rendes sorrendben rakom a tepsibe a krumpli karikákat. Ez nem katonás rendet takart. Aztán már a húst sem tudtam rendesen felkockázni, ugyanis az egyik kisebb lett, a másik nagyobb.  Minden helyzetben fölém kerekedett. És amikor életem első lángos tésztája remekül sikerült, közölte, hogy ez csak azért volt, mert amikor én nem néztem oda, ő tett még bele sót, különben íztelen lett volna.
Akkor elsírtam magam, mert bár egyszerű dologról volt szó, nagyon büszke voltam magamra. Ekkor megölelt és annyit mondott, hogy ő csak segíteni akart nekem, nem fontos, hogy rosszul csinálom, mert szép vagyok, és az mindennél többet ér. Pedig nem voltam sose szép… Kis idő elteltével már rendesen elmosogatni sem tudtam, mert mindig akadt hiba a munkámban. Ha netán sikerült, akkor meg nem megfelelően tettem vissza a polcra a bögréket, poharakat. Azokat csak egyféleképpen lehetett rakni: mind egyvonalban milliméter pontosan, és a fülük is egy irányban.

 
 

Amikor kinyitotta a konyhaszekrényt, és megnézte a munkám mintegy véletlenül, felsóhajtott, aztán csúnya szemekkel közölte, nem gondolta volna, hogy még ez az egyszerű dolog is ilyen bonyolult nekem tanult nő létemre.

Amikor egy nap a könyvtárba készülődtem volna, egyedül, biciklivel, a kapuban utamat állta. Megkérdezte, ugyan hová? Mondtam neki, elmennék bicajozni, vagy netán gyalog, mert szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Erre meghökkent és fenyegető hangon közölte, hogy ő majd elvisz, mert abból a házból nő nem léphet ki gyalog, mert az szégyen rá nézve. Arról nem is beszélve, hogy ő szeret velem lenni és szívesen elkísér a könyvtárba is. Mellesleg nem érti, miért szeretnék egyedül lenni, talán nem szeretem őt?
Az arcát nézve, amelyen keveredett a düh, a féltékenység és a birtoklási vágy, nem mertem mást mondani, mint azt, hogy, de szeretem, és persze, hogy nem szeretnék elmenni egyedül.
És ekkor eszembe jutott, hogy ennél a férfinál éreztem pár hónappal azelőtt, hogy mennyire gavallér, mert nem elégedett meg az első randin egy sütivel. Hát ennek most ára lett.

Ha dolgozni, mentem, elvitt a munkahelyemre, és értem is jött. Ha bevásárolni mentünk, akkor ő biztosan jobban tudta, milyen a jó paradicsom, hagyma meg hús. Én, aki már túl voltam egy házasságon, és a mindennapi háziasszonyság nyűgén, hirtelen nem értettem semmihez. A pókhálót is rosszul távolítottam el, nem mostam takarékosan, és túl gyakran cserélgettem a törülközőket a fürdőszobában. Negyven elmúltam, de balga módon elhittem, vannak gáláns lovagok, csak azért, mert az első randin elkápráztatott.

A mindennapok sűrű egymásutánjában észre sem vettem, hogy elveszítem önmagam, mert miközben úgy tűnt, hogy csodás új kapcsolatban élek, bebörtönöztek, és olyan finoman aláztak, tették tönkre az önbecsülésem, hogy mire feleszméltem, már tele voltam félelemmel.

Addigra már elmondta,  hogy az előző cége biztonságtechnikával foglalkozott. Ismert olyanokat, aki másokat megfigyeltek, jelentettek neki. Tudtam, hogy kisebb fenyegetésekkel mindent elért a nőknél. Mindezek csak lassan, apránként derültek ki, közben meg azt hallottam, hogy a volt felesége, meg az utána jövő kapcsolatának szereplői mind-mind ostobák voltak, vagy egyszerűen nem mérték fel, hogy mennyire jó dolguk volt mellette.
Egyszer az a mondat is elhangzott, amikor a közeli erdőn át autóztunk, hogy egy jó vadász kocsijában mindig van ásó, ki tudja, mikor kell valamit elásni, amit mondjuk nem lett volna szabad elejtenie. Ő meg vadász volt. A hangján hallottam, hogy az elásni szó nem öncélú, hanem figyelmeztetés. Nekem szól. Hogy tudjam, hogy értsem, nem tehetek meg akármit. Ezek után még jobban féltem. Nem ütött meg, de szavaival minden egyes nap egy lyukat vágott az önbecsülésem pajzsán. Egy év alatt elfelejtettem mosolyogni. Viszont egyre pontosabban teljesítettem a kéréseit:a megbeszélt időben mindig telefonáltam, jelentkeztem és megjelentem a munkából kijövet. Ha ez nem így történt, akkor kimért hangon felvilágosított,  hogy lám, ő mindent megtesz értem, de én figyelmetlen és nemtörődöm vagyok. Ő viszont szeret és megbocsájtja, csak többé ne forduljon elő. A hangja jéghideg volt és a szeme darabokra tépett. Az ásó is egyre többször jutott eszembe, amikor az erdő mellett haladtunk el munkába menet.

És hogy mi lett az internetes “szép” mese vége?

Egy nyári napon, amikor megint nem engedett ki a házból, mert rám parancsolt, hogy várjak, majd elvisz akárhová, mégis kiosontam, felpattantam a biciklimre és hazakerekeztem földutakon keresztül a szomszéd kisvárosba. Olyan szabad, mint akkor, ott, a biciklin, közeledve a városomhoz, sose voltam. Boldogabb is ritkán. Én, aki “szép” voltam, okos, rátermett, egy év alatt majdnem megroppantam a félelemtől és a szorongástól… És hazaérve, ahol már lehettem átlagos,  tévedésre hajló és akár ostoba is, sírtam az örömtől, hogy új lehetőséget nyílt visszakapni a régi önmagam.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here