Értékes vagy!

Társadalmunkban, főleg a nyugati civilizációban különös értéke lett idővel ennek a szónak. Értéke, akkor van valaminek, ha hasznot húzunk belőle, ha számunkra nehezen megszerezhető vagy elérhetetlen. Az érték azt is jelenti, hogy ára van valaminek, amit meg kell fizetni. Ha ingyen van, ha könnyen megkapható, akkor haszontalanná válik a szemünkben.

Ritka alkalom az, amikor jól érezzük magunkat a bőrünkben,

mert a körülöttünk lévő társadalmi elvárások mindig azt sugallják, hogy soha nem leszünk elég jók. Vagy kövérek vagyunk vagy öregszünk, vagy nem tudunk megfelelően teljesíteni. Nem vagyunk elég jó munkatársak, szülők, szomszédok, barátok. Nem vagyunk elég nyitottak, műveltek, figyelmesek, érdeklődőek. Életünk számtalan szituációjában azt kapjuk vissza, hogy nem felelünk meg a tökéletes világ alkotta hamis képnek. Természetesen mindenki tudja, hogy a világ olyan, amilyen, mégis olyan elemi erővel közvetíti felénk a média azt, hogy milyennek kellene lennünk, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja vonni magát a gyötrő hatalma alól.

 
 

Nagyon ritka az a pillanat, amikor elégedettek vagyunk a külsőnkkel,

a tetteinkkel, azzal, ahogy érezzük magunkat bizonyos szituációban. Az a vágy, hogy ne legyünk egy a tucatból a legtöbb emberben megvan. És ha valaki azt mondja erre, hogy nem, nem érdekel, más mit mond, aki nézzük csak meg a karácsonyi görcsölést a közösségi oldalakon. Ezért kell kitenni a karácsonyfát megmutatni, ezért kell látnia mindenkinek, hogy milyen a lakásunk díszítése, hogy mit sütöttünk, hogy milyen szépen mosolyog egy pillanat erejéig a családunk. Szeretnénk világgá kiáltani, hogy mi valamiben jók vagyunk. Ez ösztönös. Nem is lenne baj, ha nem mindennapos apróságok lennének ezek, amelyek senkire nem tartoznak. Hatalmas kényszerrel tudatjuk a külvilággal, hogy a lelkünk rendben van, mert voltunk futni, szoláriumban, eljegyeztek vagy épp elutaztunk távoli helyekre, mert nekünk nincs szükségünk a karácsonyi cirkuszra.

Az énképünket a nap minden percében igyekszünk felturbózni,

mert annyira nehéz megemészteni azt, hogy nem baj, ha nem vagyunk különlegesek. Ha önmagunkat kiválónak látjuk, akkor az legtöbbször azzal jár, hogy másokat nem annyira. Ilyenkor derül ki, hogy a szomszédaink nem elég rendesek, a párunk elhanyagol bennünket, nem kapunk elég dicséretet vagy méltatlanul viselkednek velünk egy üzletben.

Pedig mélyen magunkban pontosan tudjuk, hogy sokszor undokok, türelmetlenek, szánandók vagyunk. Gyakran előfordul, hogy ok nélkül ráripakodunk valakire, ledudáljuk az útról, kellemetlen mondatok szaladnak ki a szánkon. Ez egyszerűen azért van, mert nem vagyunk tökéletesek. Másokat okolunk önmagunk hiányosságaiért. Ez is az emberi természet része.

Ha akadnak olyan pillanatok, amikor a tükör előtt szembesülünk tetteinkkel, azzal, hogy kevéssé szerethetően viselkedtünk, akkor következik az önvád. Abban is nagyon jók leszünk hirtelenjében, hogy hogyan lehet a földbe döngölni a lelkünk. Különösen a nők értenek ahhoz, hogy mindenben aláássák az önbecsülésüket.

Pedig csak annyit kellene tennünk, hogy elfogadjuk a gyengeségeinket, és megtartjuk azt, amiben erősek vagyunk.

Tudatosan kellene arra gondolnunk, hogy nap, mint nap miben értünk el sikert, miben voltunk szerintünk jók. Ha nem állítanánk a nap ezer percében patikamérlegre összes tettünket és reakciónkat, talán megkönnyebbülnénk. Nem szükséges elmondani, bírálni és dicsérni az énképünket folyamatosan.

Belső háborúnk ezzel csitulhatna, mert észrevennénk, hogy mások sem különlegesebbek, Elfogadnánk azt, hogy a hibák a velünk együtt csomagolt pakk részei. De a zsákban sok jó is van. Az önostorozás, önmagunk folyamatos szemmel tartása nem visz előre bennünket. Akkor is értékesek vagyunk, ha más nem lát annak minket. Nem mások miatt vagyunk szépek, okosak, kreatívak. Vagyis nem kellene, hogy így legyen.

Sokkal szebb napok várnak ránk,

ha ezeket megértjük, elrendezzük és ebben a nagy-nagy tökéletlenségben a világ olyan részecskéjének kezdjük el hinni önmagunkat, ami nélkül mindenki szegényebb lenne. A világ velünk és általunk olyan, amilyen. Aki szeret bennünket, annak nem kell, hogy tökéletes legyen a testünk, fantasztikus az elménk, és az, hogy az élet minden területén a maximálisra törekedjünk. Neki értékesek vagyunk mindenhogyan.

Azt kívánom, szeressük önmagunkat, szeressük azokat, akik bennünket szeretnek és higgyünk abban, hogy minden úgy jó, ahogy van.

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here